…Afrika.
Marokkó Kulturált autópálya, mérsékelt árakkal. Lehiggadunk és az itiner által javasolt első kisvárosban újra kezdjük a bogarászást. Lényegesen nyugatabbra vagyunk, azaz később kel, később nyugszik a nap, de azért itt is január, itt is tél van. Rövidek a nappalok.
Marrakeshbe időben érünk a kijelölt kempingbe, és bizony Marokkóban januárban nincs kempingezési idő. Eső, szél és hideg van. Konzervmelegítéssel küzdünk, a roburosok keresésével küzdünk, se időnk, se kedvünk a városszéli kempingből betaxizni a medinába, hogy megnézzük Marrakesh éjszakai életét.
Befut a robur, befészkelődik mellénk. Lényegesen jobban állnak a hideghez, mert állófűtésük, és pálinkájuk is van. Viszont idegileg odavannak már így az út kezdetén, mert a külső gumijaik lufit játszanak.
Itt és most behatóbban megismerkedünk Szirmai úrral és szójátékaival. Valamiért az amerikai illetőségű Bill nagyon a begyében van. Tőle a számítástechnika és a digitalizáció – úgymond- kissé távol esik, ámde nem annyira, hogy ne küzdene vele nap, mint nap. Ezen az estén különös konfigurációba kötött bele; úgymint a robur 24 V-os hálózatát szerette volna egy kapcsolóüzemű inverter segítségével 12 V-ként a CB rádióba juttatni. Hááát, kb. egy mozielőadás lehet színesebb, mint Szirmai úr előadása.
Aztán a roburos társaság - talán a Kusturica: Macskajaj behatására -, Igyunk még egy kupica pálinkát! felszólítás után – továbbra is rádió nélkül, de - álomra hajtotta a fejét.
Reggel mindenki „zsírozott”. A roburosok terepváltót, én valami lábasfélét, nehogy belesüljön a kiskörei házikolbász. Illetve a manó se tudja, milyen kolbász, mert Tibor nagynénje még meglepett bennünket a startnál egy utolsó elemózsiás csomaggal, amelyben, mint kiderült-kiderült, fagyasztott friss kolbász is lakott. Megromlani nem hagytuk.
Aztán jól belakva és a roburral látótávolságban nekivágtunk az Atlasz felé vezető útnak. A tegnap esti esőzés természetesen a hegyekben havazást jelentett, és a 2000 méter feletti hágó lezárásra került. Erről leghamarabb a lezárás előtt megfordított és visszairányított Bamakós társaim tájékoztattak. Ittunk egy kávét, aztán ittunk még egyet és még egyet. Beültünk egy folyóparti kocsma kerthelyiségébe wifizni. Mivel várjuk az útzár feloldását itt jegyzem meg, hogy a rólam készült fotófelvételek alapján, ahol általában két telefonnal kolbászolok, nem két, hanem öt telefon volt nálam. Hajdanában távközlés technikai műszerészként végeztem, és bár a vezetékes telefon már kimúlt, ide nekem azt a rozsdás bökőt, ha nem boldogulok a semmiben is a távközléssel, kapcsolattartással.
Eltelt a délelőtt, s miközben megbeszéltük, hogy elválunk a busztól, és Ottóék kerülő úton autópályán, mi egy napi várakozást és Marrakesh-nézést beiktatva haladunk tovább. Azaz: mi holnap újra megpróbáljuk!
Vissza kemping, tus, átöltözés, taxi és máris a medinában találtuk magunkat. Forgó dervisek, ágaskodó mérges kígyók és arab táncosnők között.
Nem ismeretlen számomra Afrika és az itt élő arabok, négerek mentalitása, többek között, hogy a fehér embert többnyire lábon járó pénztárcával azonosítják. Mindenfelől jöttek a kéretlen ajánlatok, mindenki mindent el akar adni. Óvakodjál bármire ránézni, rákérdezni, mert itt ingyen információkérés sincs! Ha már csak rámutatnak és megmondják az árát, már az is munka. Aminek persze folyamata van. A kérdő tekintettől a fogalmazásmódig a rád tukmálás és az alku mindenek felett! Ezek ellenére mindenkinek azt tanácsolom, hogy vásároljon a medinában, nagyvárosban, mert az itt lévő árbőség és árubőség lehetővé teszi a minőségi ajándékok kiválasztását és reális árra való lealkudását.
A vidéki kisvárosi bazáros arabok se kisebb rablók, csak ott kisebb árukészletből fogsz válogatni és az árusokat sem tudod egymással szembe forgatva reális alkura rábírni. Vagyis nyelj itt! Mert itt kisebb a gombóc.
Nyugi! Te, aki Afrikába merészkedtél, fogsz Te még nyelni!
Hogy min? Absztrakt dolgokon. Például az autópálya szalagkorlátján kívül egy háromlábú kempingszéken, szürke kapucnis pulcsiban ül egy RENDŐR!
Sebességet mér. Ezt is le fogod nyelni, ha lelőtt.
Marrakesh toporzékoló táncos hölgyei után megvacsoráztunk egy kifőzdében. Természetesen kézzel tépve, szaggatva a főtt birkahúst. Mint európaiak kaptunk ugyan kést, villát, de ha már Afrikában vagyunk ….hasonuljunk!
A taxi visszafelé meglepi volt.
Meglepi, mert valóban ott várt bennünket 8-kor a megbeszélt helyen. Meglepi, mert a kempingnél felárat kért. Márpedig mi direkt a kempinggel szerződött taxissal bizniszeztünk, nehogy megvámoljanak bennünket fölöslegesen.
Íme a magyarázat: Elmúlt 8 óra. Azaz, ha 7.45-re időzítjük a visszautat, és nem 8 órára, akkor megússzuk a felárat, amit persze a kemping kapuja előtt álmodott ki magának a taxis. Az éjszakai felárról tolt dumát elfogadtam, viszont keményen szóvá tettem, hogy erről nem informált akkor, amikor beszálltam a kocsijába.
Sebaj. Másnap reggel nekifutunk ezerrel az Atlasznak. Kicsit tovább jutunk, mint tegnap….úgy 600 méterrel. Belerongyolunk az útlezárásba, ami kisebbfajta zsibvásár kinézetét ölti már a kora reggeli órákban is. Visszamenni a tegnapi kocsmáig, hogy legalább kávézással üssük el az időt esélytelen, mert máris blokkolna bennünket hátulról, sőt oldalról is. A kétszer egysávos ton össze-vissza állnak a járművek. A szemben lévő sávban éppúgy parkolnak, mint a mellettünk levő árokparton. Egy-két erőtlen helyi próbálkozik még előzgetéssel, furakodással, de perceken belül elhalnak ők is. Várunk. Jó idő van, süt a nap, a hágón olvad a jég, reményünk van a mai átjutásra.
Tegnap a kempingben megnéztük a tegnap hajnalban startolt versenyzőink képeit, ők még tolták a havat maguk előtt. Itt, másnapra nekünk már csak az éjjeli eljegesedést kell kibekkelnünk és máris nekivághatunk.
Addig is nézzünk szét az itt összeverődött népségben!
Tibor hozzáláncolja magát a trabihoz, nem szívesen hagyná ott az értékeit, meg nem is igazán érdekli az itteni szedett-vedett népség. Mert, hogy tényleg van itt minden: ember és háziállatok vegyesen. A kecskék épp úgy az autók tetején, mint nálunk a bőröndök, a helyi lányok fején kosár, lavór, vizes edény, hátukon felkötött taknyos, csipás kisgyerek. Ennek ellenére minden odaillett. Egyedül a francia turistalányok voltak tájidegenek.
10 óra felé zöld utat kapunk, de csak azért, hogy szívassanak bennünket, mert 5-10 km múlva újra várakozóállásba kellett állnunk. Többször megnézték a helyi tisztviselő emberkék a trabit, mintha komoly műszaki vizsgálat eredménye lenne majd, hogy mikor vághatunk neki a továbbvezető útnak. Tisztára, mint hajdanában a Brenner hágó. Ha a terepgumi nem is, a sok matrica meggyőzhette őket a trabant képességéről, mert félórás helybe topi után ők is zöldet intettek. Ezután végképp nem értettem a logikát, mert olyan autókkal találkoztunk a későbbiekben a hágón, amit még egy laikus is közveszélyesnek minősített volna. A legszebb talán a szalmabála-szállító teherautó volt. Kicsit túlméret volt, amit úgy képzelj el, mintha nagyanyád régi dunnáját felkötöznéd egy öt éves óvodás hátára. Végül is nem nehéz az, ha el tudja vinni.
A hágó 1800 méterétől hófoltok, 2000 méter fölött összefüggő hófalak. Küzdeni nem kell vele; az út takarítva, hó tolva, jégmentesítve van. Az Atlasz túl oldalán változik a táj. Kevesebb a zöld, több a kő, a homok.
Irányba vettük az óceán partját, bár egy napi hátrányunk van a mezőnyhöz képest, ezért este kénytelenek leszünk a szállást improvizálni magunknak.
Egyelőre szerpentinezünk, meg számomra természetes módon leordítom Tibor fejét: ne videózzon, telefonozzon, hanem vezessen! Aztán majd hónapokkal később elkészült filmben láthatom, hogy én képes voltam a francia autópályán vezetve, vezetés közben még SMS-t írogatni is. Bocsi Tibor!
Ereszkedés közben imitt-amott a helyiek érdekes kövekkel integetnek nekünk; geodákkal próbálnak üzletelni. Nem állunk meg, nem állom a kíbereket! Veszek geodát, de majd attól az embertől, aki maga gyűjti őket, gyalogol érte, és cipeli haza. Nem a közvetítőktől.
Találunk is egy kis lerakatot. Éppen zárva, de mihelyt megállunk, előkerül a tulaj is. Nem feltétlenül vásárolni, hanem inkább beszélgetni akarok a kövekről, meg főként szóba elegyedni itt a helyi emberekkel. Emberünk készségesen válaszol kérdéseimre. Büszke fajta;nem sajnáltatja magát, hogy szánjam meg és vásároljak tőle. Képeket mutogat, hogy kiket kalauzolt már a hegyekbe, és hogy miket talált. Geodákon kívül például talált már meteoritot is. Körbevezet a helyiségen a sok-sok kisebb-nagyobb kristály között. Én nagyon nem vágom az ásványokat, de egy ametiszt megtetszik, megkérdem az árát, amire azt mondja, rám bízza, mennyit adok, mert neki megélhetés. Három feleségét, és öt gyerekét tartja el belőle. Tetszik a válasz is. Adok 5 euról és a gyerekeknek tollakat, tanszereket. Első értelmes adományozásunk.
Pörgés tovább az óceán irányába.
Itt jegyzem még meg, hogy új kiadású térkép elengedhetetlen Afrikában. Az út itt egy változó tényező. Amit mondjuk egy omlás miatt a továbbiakban nem gondoznak, hihetetlen gyorsan visszafoglalja a természet. Az új utak pedig gombamód épülnek, hála az európai tőkés befektetőknek, akik Afrika romlásba döntését is a civilizáció mindenhova eljuttatásában látják….Ja. A profitéhség nagy úr.
Sajnos nem kezdődő betegség ez, hanem már kialakult. A televízió, a mobiltelefon és társai megszerzéséért a helyi bennszülöttek szerintem többet tevékenykednek, mint a gyerekeik nevelésén. Illetve már a gyerekek is a civilizáció vívmányaiért nyújtogatják csak kezüket. Szomorú voltam, hogy a főútvonal mellett lakó pici gyerek már jött kérni egy kis ajándékot, azaz petit cadeau-t franciául, de amikor kérdeztem tőle a nevét, és azt, hogy hány éves, azt még nem tudta.
Pöfögünk tovább, és elérjük az óceán partját.
De ránk esteledett, és nem kicsit veszélyes sötétben Afrikába autókázni, mert elképesztő információáradatot kell feldolgozni.
Például: Gyorsforgalminak nevezhető kétszer kétsávos úton mi előzzük az egymás mellett haladó kerékpárosokat, miközben bennünket is előz egy motoros, közbevetőleg a szemközti sáv elválasztó füves területéről szembe velünk leballag egy szamaras kordé, s mindeközben kivilágítva CSAK mi vagyunk. A gyalogosokról szót sem ejtek. Az autópályán keresztben, a fejükön lavórt egyensúlyozó nők, és az út mellett imaszőnyegre borult férfiak. Ez mind nem veszélyes számunkra, de fel kell dolgozni, fel kell készülni, lereagálni, mert bármiből alakulhat ki veszélyhelyzet. Sokáig nem is reszkírozzuk, mint említettem, a mezőnytől kb. 12 órás késésünk van, amit csak holnap szándékozunk behozni, s ezért az első adandó kemping mellett elhaladva húzunk egy kéziféket és visszavágtázunk.
Esetünkben Tiznit-be. A kemping ultramodernizált középkori szaracén várra hajaz; tornyok, kőcsipkék, szolgalelkű személyzet. Az éjszakai portással feketén megalkudok, aztán hülye fejjel busás borravalót adok. Hiszitek, vagy se, de kb. két hét múlva visszaúton nemcsak, hogy megismert, hanem még a múltkori borravaló pontos leszurkolását is kikövetelte. Na, erre varrjatok gombot!
Tüzet rakni nem kell, a benzinfőzőért elég pénzt adtam még Itáliában, precízen üzemel. Konzerv-menü van ma is, amivel csak az a „gáz”, hogy babunk van főleg. Nem is a gázzal van baj, hanem az egysíkúsággal. Négy zsugor konzervet hoztunk, amiből 3 bab. A negyedik zöldborsó, de az legalább nem zsíros szószban van. Már most kezd hiányozni, de a végére nagyon fog: a paradicsomos íz.Reggel az utunk még inkább kihúzódik az óceán partvonalához, és többször is megállunk fotózkodni, tájat nézni, vagy csakúgy!
Bamakós autóval még nem találkoztunk napközben, pedig tudomásunk van róla, hogy mások is elmaradtak, rászántak még egy napot az Atlasz-átkelésre. Beleesünk viszont egy heti piacba, ami európai szemmértékkel sokkal nagyobb és kaotikusabb. Gyakorlatilag szétszórtságát tekintve elfoglalja az egész városka főutcájának két oldalát és az abban levő esetleges nagyobb tereket. Kezdődik az állandóan itt lévő bazárokkal, üzletekkel, és ezek elé már a járdára alkalmi árusok települnek. Az első nagyobb tér az élelmiszer-és gyümölcsárusoké, azután az úton és a járdán mindenféle árusok kínálgatnak a legnagyobb összevisszaságban.
Van itt egymás mellett teveszőr párna, és IKEA-s állólámpa is békésen. A városból kifelé vezető részen a következő nagy tér az élő állatoké, majd lezárásként rendőrök mérnek sebességet.
Leparkolászunk az úton, egy, a járdán áruló árus mögött, kiszálláskor beszélek is vele, hogyha vigyáz az autóra, egy kis ajándékkal megjutalmazom. A piacon veszünk ezt-azt. Nekem például itt bizonyítódik be, hogy a nagyvárosi medinában kell ajándékot venni. Kendőt veszek turbánnak, amiből már az árusnál a leginkább a „Made in China” dívik. Én helyi terméket keresnék. Szemrebbenés nélkül rámondják a felirat nélkülire, hogy: Ez mauritán!
Tibor narancsot vesz, és én lebeszélem róla, hogy zsákszámra vegyen, gondolván, hogy ez itt Afrika. Súlyos tévedés. A narancsot, gyümölcsöt meg kell venni Marokkóban. Mauritániában a gyümölcsöt, zöldséget darabra adják, és horror áron. Nem itt esett meg az eset, de ideírom okulásként.
Mauritánia utolsó nagyvárosában tankoltunk, még elbandukoltam valami zöldséget venni a viskók előtt kiterített szőnyegekről. Kinéztem egy jó képességű zöldpaprikát, ami csak kis részen volt rodhadt. A sátorbarakk előtt ücsörgő anyóka 250 ouguiya-t mondott rá. Félretettem, megforgattam, vagy két-három fonnyadt paradicsomot, mikor kiszólt a sátorból egy hang: Fehér embernek 500!Ja. Hogy itt másodperc alapú számlázás van? Akkor nem kell semmi. Otthagytam a paprikát is.
Kanyarodjunk vissza Marokkóra és a piacra!
A vásárlást, nézelődést befejeztük, becserkésztük a járművünket. Az árus-biztonsági őrünknek adtam egy marék szaloncukrot és beszálltam az anyósba. Közben hátranyúltam még egy marák szaloncukorért, amit ki akartam adni az ajtón kívülre a csellengő utcakölyköknek. Hááááát! Nem érkeztem visszahúzni a kezem, mert annyi kéz volt már bent az autóban, mint a Nyolcadik utas a halál című film szörnyeinek esetében. Sikítottam Tibornak, hogy engedje fel a kuplungot, mert ezek lenyelnek bennünket. Szaporáztuk is a lépést egészen a város határáig, ahol ugyanazt a tempót tartva, mint az előttünk haladó letrafiztak bennünket. Csöppet sem izgatta őket, hogy magyaráztam: Pont ugyanannyival jöttünk, mint az előttünk haladó.
Ők szépen megmutatták a képet: Trabant. Rendszám. 60!
Ez bizony 300 dirhem.
Na, akkor gyűrkőzzünk neki! Két motoros rendőrrel állunk szemben. Az egyik világosabb színű, de az a szemetebb.
-Alkudni lehet?
-Peersze. 500 vagy 700?
Na, akkor travelzáljunk át a sötétebb bőrű kollégára! Ennek amúgy is több a vállpántján a csíkja! Szerencsére a kocsi papírjait én kezelem, a pénztárcám még az ejtőernyős katonai, benne egy csomó egyenruhás fénykép, hozzáadagolom még a börtönőri múltat, – az már félig-meddig rendőr – szerencsére nem kell hazudni, mert franciául majdnem ugyanaz, úgyhogy egy kis bratyizás után, mehetünk is fizetés nélkül. Nem arcoskodok Tibi kárára, pedig ő volt a tettes gyorshajtó.
Tegnap egy városban cammogó teherautót kikerültem és a monsieur-sasszem a város végéről látta. Persze mgállítás, magyarázkodás. Semmiképpen nem akarom felfogni, hogy mi az a záróvonal. Aztán még az autóba is bepillant a járőr,van biztonsági övünk is, fejenként kettő…. csak egy sincs bekötve. Itt már a tiszt se bírta röhögés nélkül, és elhajtott bennünket.
Nem fizettünk volna szívesen, nem is vagyunk nagypénzűek, és ami pénzt hoztunk, azt mi szeretnénk elkölteni.
Sietés tovább a többiek után.
Behajtunk a városba, aminek a jelképes kapuja két, egymással szemben álló, betonból öntött teve.
Mintha ténylegesen is beléptünk volna „teveországba”. Eleddig csak futószáron vezetve, a tulajjal együtt láttunk ilyen púpos állatokat, mostmár lépten-nyomon beléjükfutunk. Állnak, esznek, bambulnak, megyegetnek a sivatag és az út szélén. Nem is félnek tőlünk, de nem is barátkoznak velünk. Leginkább jópofa az a teve, aki az út szélét jelző műanyag karón vakarja a tokáját. Na ugye! Van értelme a műanyag fröccsöntésnek is! Mert hogy enélkül az oszlopsor nélkül szegény tevének nagyon messzire kellene mennie vakarózni.
Közben el ne feledjem, átlépünk egy másik országba, vagy másik országrészbe: Nyugat-Szaharába.
Budapest-Bamakó 2015. | 1. rész - Európa | 3. rész - Nyugat Szahara | 4. rész - Mauritánia | 5. rész - Mali | 6. rész - Hazaút