Ízek, illatok, hangok, hangulat. Maliban vagyok immáron másodjára, és próbálok írni az egy évvel ezelőtti Budapest-Bamako rally utolsó szakaszáról és befutójáról Bamako-ban.
Nem egyszerű! Bíztam abban, hogyha majd az idén újra eljövök, és átélem a kalandot, minden egyszerű és pörgős lesz. Nem az!
Leülni a Niger partjára és csöndesen írogatni csak egy ábránd. Meleg van, zaj és millió szúnyog. Az embernek perc nyugta sincs a helyiektől és a szomszédos hotel előtt csencselő autókereskedő-közvetítőktől. Úgyhogy marad a franciaországbeli írogatás, a második Bamako rally után , amikor pedig már az idei futam beszámolóját kellene írni.
Kezdjük inkább az elején!
Mauritániából átléptünk – némi sejehaj „ereszdelahajamat” után- Maliba. Fura, vagy sem ; a mali határőrök, még eme késői órában is hajlandók voltak velünk foglalkozni. A mauritánok csak jóval 11 után engedtek át bennünket. Volt egy gyors útlevélellenőrzés, autóbeléptetés, satöbbi, és máris nyílt a sorompó. Irány Mali!
Gurultunk pár száz métert és az útról a mezőre húzódva alakítottunk ki magunknak biwakot. Néhány éve Maliban még véres polgárháború dúlt, a közbiztonság a mai napig nem erőssége az országnak, nem akartunk éjjel utazni, vagy eltávolodni a katonai szervektől. Ki-ki nyugalomba, én speciel a Robur tetejére költözködtem aludni, a szabadságvágyam véghetetlen, nehezen viselem a bezártságot, és az időjárás végre lehetővé tette a szabadban éjszakázást. Visszatekintve ennek a futamnak az eddigi szakaszaira: Európában esett és hideg volt, Marokkóban esett és havazott; hideg volt, a Mauritán sivatagban pedig nagyon fújt a szél és hideg volt. Azzal, hogy végre elértük a szavannás területek szélét, az időjárás is Afrikához méltón alakult; éjjel-nappal meleg volt (éjjel kicsit meleg, nappal nagyon meleg). Egyéb bajom nem is lett volna, ha másnap reggel „roburos” Zsolti nem szolgált volna fel nekem a Robur tetejére egy erősen cukrozott kávét, minekutána az antilopokat megszégyenítő sebességgel ügettem a bozótosba. De jött még kutyára kamion! Onnantól Zsolti minden kávéját én öntöttem nyakon gazdagon édesítőszerrel, hogy az úgy nézett ki, mint valami zsíros húsleves.
Délelőtt beóvatoskodtunk az első mali, vagy „Mars”-beli kisvárosba, ahol megpróbáltuk a vámosoktól megszerezni azt a dokumentumot, ami az autós továbbhaladásunkat lehetővé teszi. Nem mellesleg a Robur elment kereket szereltetni, au Uaz kinézetű Brünhilda meg épp a halálán volt.
Azért nem neveztem a járműkísérő dokumentumot a nevén, mert ez a név és forma minden évben változik. Az idén a szervezők sem nagyon tudták, hogy ki az, mi az, sőt a legszebb az egészben, hogy hazafelé a vámosok is olyan papírt kerestek rajtunk, amiről legalább mi tudtuk, hogy már nem is létezik. Szó, mi szó, én két év két verseny alatt effektíve egyetlen ilyen dokumentumot nem birtokoltam, pedig e nélkül elvileg lehetetlen a helyváltoztatás Maliban. Erre élő példa az a két német furgon, akik szintúgy erre a papírosra törtek a vámosoknál, és nem tartoztak a Bamako rally mezőnyéhez. Nem is engedték őket tovább. Szigorúan csak rendőri, vagy katonai kísérettel mehettek volna ellenőrzőpontról ellenőrzőpontra, ha mint mentőangyal, az Uazban navigátorkodó Anna be nem dobja magát az érdekükben. Valahogy eladták azt a sztorit, hogy a lerobbant Uazt vontatókötélen húzva fogja menteni a német kisbusz. Így sikerült az első ellenőrzőpontig eljutniuk, és ott a rendőri, vagy vámosi kíséretet lerázniuk a nyakukból. Nem is láttuk őket egy egész napon keresztül. Valami kacifántos kerülő úton kecmeregtek be a diemmai árvaházba. Mi viszont ismét a kereket szereltető Roburnak segédkezünk, ami jelenesetben abban merül ki, hogy kemény alkudozás során belevettem a Robur gumiszerelésének díjába, hogy a szervizes motorjával egyet kerülhettem is.
Hát lássuk!
A fent említett motort egy kétkerekű, kb. 125 köbcentiméteres, chopper-kinézetű, igen foszladozó állapotú példány, aminek kipróbálásánál valószínűleg mellőznöm kell majd a 9000 fordulat/perc feletti tartományt, és az ezzel járó eszméletvesztést előidéző gyorsulást. Mindezek ellenére a gumi szerviz és a vám udvar közötti parkolóban többször is belefojtom a szerkezetet a homokba, úgyhogy a tulaj valószínűleg többet nem teszi alku kérdésévé a kínai csoda kikölcsönzését. Én meg a poros parkolókban történő motorpróbákról mondok le, mert bár az érzés nem volt frenetikus, a kinézetem az igen: kb. térdig beszürkültem.
A Robur is lábra állt ezenközben, a vámosoktól a pass-unkat továbbra sem kaptuk meg (állítólag Diemmában vár majd bennünket), az Uazt is elhúzták valamerre a németek, mi is nekivágunk a szavannának.
Hajrá baobab!.....azaz majomkenyérfák
Ezt meg kell állni, lefotózni! Természetes a közelben lévő termeszvárakkal egyetemben.
Ha már állunk, Szirmai úr rögtönzött kiselőadása is felvételre kerül, amiben kifejti a majomkenyérfák mibenlétét és legendáját. Röviden: A szavanna jelképe, a legjellegzetesebb fája, a baobab, aminek termése egy kissé szőrös kókuszdióhoz hasonlít. Érett állapotában a majmok eledele. Innen az elnevezés: majomkenyérfa.
A fa legendája pedig szájhagyomány útján úgy szól, hogy amikor Allah az állatokat és a növényeket elhelyezte a szavannában, a baobab mindig lázadozott: itt neki nem jó, nem tetszik, stb.. Végül Allah megelégelte a nyafogását, kitépte a földből, és fejjel lefelé dugta vissza. Így is néz ki, mintha a koronája a gyökere lenne. A valósághoz azonban hozzá tartozik, hogy a baobab nagy jótevője is a szavannának, mert a helyiek minden részét felhasználják, sőt a törzsébe lyukakat fúrnak, amelyekben ha megáll az esővíz, hónapokig nem poshad meg. Ezzel a tulajdonságától sok utazót mentett már meg a szomjúságtól. Tudományos álláspont szerint a fa kérgében levő csersav tartósítja a vizet, és akadályozza meg a baktériumok felszaporodását.
A másik érdekessége ennek a vidéknek a madár, ami kék árnyalatú színes tollazatával, kirívó öltözködésével hívta fel magára a figyelmünket. Az utat segélyező bokrok, fák ágain gyakorta felbukkant, és kíváncsiságunk kiélendő rádión körbekérdeztem a többieket, hogy az itteni faj faunát vajon vágja-e valaki? Rádiós nyekergésemre a Mátéék peugeot-ja válaszolt, és Kriszta csacsogta el, hogy a madarat ugyan nem ismeri, de a mali tízezer cefás bankjegyen rajta van. Azta…. ez már aztán a nő… még egy napja sem vagyunk ebben az országban, de ő már a nála levő bankjegyeket betanulta!! Aztán, hogy mi volt a madár, majd csak egy év múlva sikerült tisztába tenni. Majd, ha ott járok időben, meg is írom.
Most még száguldozunk a Robur után, második ezredforduló után tizenöt évvel, élvezve a tizedik Budapest-Bamako rally adta kalandokat, ismétlem: száguldva a Robur után bő 60 km/h-val. Na, persze azt se túl sokáig, csak amíg a gépezet négy keréken, defekt nélkül jár. Még Diemma-t, az árvaházi adományozást, a tankolást, az Uaz befutását simán kibírjuk defekt nélkül. 
Annak valamikor éjszaka a célállomás, Bamako felé haladva kell bekövetkeznie. S mint az, ahogyan a nagykönyvben írva vagyon: sötét van, éjszaka, úton, vagy inkább úttalan utakon Bamako felé haladva, és a velünk szembejövő afrikaiak reflektorától bevörösödött szemünkkel pislogva a Robur félreáll. Defekt. Az uazos Feri nyomban behajtogatja a feje alá párnának az uazát, standby-ba kapcsol, ami érthető, hisz közel 8000 km-e kínozza már az orosz szörnyeteget. Váltósofőr nélkül. Művészlelkű ember; meg akarja csinálni odáig egyedül. Teljesen „nemnormális”. Az meg, hogy haza is fogja kínozni Afrikától Ausztriáig már említésre sem méltó. Biztos, hogy van otthon szanatóriumi összeköttetése. Na. Mi meg addig szerelünk: Robur-kereket. A team az út során már összeállt, mint a forma 1-ben:
-roburos Zsolti a termetre legkisebb, de ő a leggyorsabb a csigás emelő kezelésében, tehát minden esetben őt láttam a Robur alatt henteregni.
-Magyar Zoltán a motorosernyős, bírja a magasságot, mindig ő adta le a pótkereket a tetőről.
-roburos Ottó mindig mindenhol ott volt, de én tevékenykedni soha nem láttam. Viszont az utólag készült filmen tisztán látszik, hogy minden szerelés esetén ő volt, aki riportot adott.
Közben, mi tébláboló többiek a balesetek elkerülése érdekében afrikai módon előre jelezzük a lerobbant Roburt; friss, levágott ágakat hordunk a lerobbant Robur mögötti útszakaszra. Itt ez a szokás. A sivatagban kövek voltak az útra hordva, ezzel jelezve az elakadt autót. Ott az a szokás. Az elakadásjelző háromszög, vagy a láthatósági mellény itt nincs megszokásban.
Balesetek ugyanakkor gyakorta vannak. Láttunk utunk során eleget, sőt mezőnyön belül is előfordult az idén peches eset. Ifjonti házas motoros barátunk addig nézte az éjszakában a GPS-t, míg végre felpillantott és már az út közepén bambuló szamár féktávon belül volt. Egy benzinfaló BMW, és egy kartonpapírt rágcsáló szamár lenullázódott, a srácnak a keze tört.
Másik esetben a Ráktérítőnél lelassított terepjáró miatt bukott motoros, de a hazafelé vezető utunk során találkoztunk a rally matricáját viselő terepjáróval is, ami még a cél felé igyekezett egy tréleren. Csúnyán meg volt borítva külsérelmi nyomokkal. Az én mesém is tovább tartott volna, ám be lábraállt az NDK-s szörnyűség és Ottó az össze katolikus és mohamedán szenteket tanúnak hívva fogadkozik, hogy ő bizony még egyszer meg nem áll, csak és kizárólag Bamako-ban. Anna ezt hallva felébreszti és dél-amerikai csodaszerrel;mate teával fullra tankolja az uazos Ferit. Nekivágunk.
Mivel Ottót a feszültség, Ferit a mate tea tartja ébren, mi a Peugeot-val megbeszéljük rádión, hogy hitehagyott módon, de cserben hagyjuk a szenteket, és 30-40 km-nyire a céltól egy murvás parkolóban bizony kiállunk pihenni. Elérkezik a hajnal, s mielőtt felébreszteném a többieket, körbefotózom a tátott szájjal autóban pilledező társaimat.
A célba érkezés napja:
A szavanna embernélkülisége után megdöbbentő kontraszt: Niger parti világváros. Hömpölygő tömeg, őrült forgalom autó-és motoráradat, ember-és árumozgás, természetesen a jópénzért, féláron vásárolt térképszoftver kakukkol még egy utolsót, és utána úgy magára rántja az ajtót, hogy a számítógépünk folyamatosan egyetlen szimbólumot jelenít meg: a homokórát. Mi persze azért sodródunk az áradatban, bízva abban, hogy a cél, a kongresszusi központ a Niger partján van, akkor előbb-utóbb vizet kell, lássunk. Mátéékat követjük, akik minden megmagyarázható indok nélkül megpróbálnak behatolni valami erősszerű kerítéssel, szögesdróttal körülvett területre, és csak az őrt álló katonák közvetlen utasítására hajlandóak ettől a tervüktől elállni. Lehet, csak kóstolgatják a haderőt. A megfordítás után még mindig jók vagyunk, mert a cél a folyónak ezen az oldalán van, és hidat még nem találtunk. Viszont ébredezik a város. Úgy néz ki, mintha nem is város, hanem a kőbányai piac kellős közepén éjszakáztunk volna, és most megjöttek az árusok kinyitni a bodegájukat. Na de, hogy mivel érkeztek? Itt kb. azt tartják emberszállításra alkalmas eszköznek, aminek egy, vagy több kereke van, és valamely módon helyzetváltoztatásra alkalmatos. A furgonok többségének nincs ablaka. Mondjuk ajtaja se. A belsejében pont annyi személy szállítható, amennyien beférnek. Az irányjelző nem divat, úgyhogy az alapvető világító eszközökkel együtt hiányzik. Ez valószínűleg gyalogosvédelmi intézkedés, hogy nehogy valami alkatrésszel, vagy tartozékkal elsodorják a járdát egyébként hírből sem ismerő gyalogost. Gallytörő viszont van! Nem ritkán tehénszarvval ékesítve. Valamint a vezetőülés és környéke, a műszerfal minden esetben szőrmével borítva, a szélvédő bojtos függönnyel félig elfedve, a maradék kilátást pedig több száz fityegő kegytárgy fedi el. Az ilyen típusú jármű sofőrjét leginkább az utasai és a járókelők irányítják hanggal, vagy telepatikusan. Kürt van. Hallottuk. Egyszerre többet is akár!
Mire kivergődtünk a centrumnak nevezett piacról, és beérkeztünk a célba, lefürödtünk az izzadságtól. Szirmai úr ugyanekkor – nem akarván életéből elszalasztani semmilyen betegséget, inkább – a Nigerben fürdött le.
A célban mindenki megvolt. A külső parkolóban szépen összegyűltünk. A Roburban a roburosok aludtak, az Uazban Anna és Ferenc, a Kicsisólyom-puntóban szintén Anna és Ferenc. Beálltunk melléjük a célfotók erejéig, majd szerteszét szóródtunk szállást keresni.
Én maradtam a parkolóban, ahol kezdtek begyűlni az autókereskedő-csencselő kíberek, az álbarátságos, lehúzós, „pacsizzunk össze”, „legyünkjóbarátok” és „adjálnekemvalamit” stílusukban. Tévedés ne essék, nem nézem le őket, előző életeim jelentős réseit magam is így élhettem le, mert egyből megtalálom velük a közös hangnemet. Viszont onnantól kezdve, hogy rájönnek, közülük való vagyok, és már átestem a tűzkeresztségen, rögtön kiesek a „dejóbarátomvagy” pixisből, és eloldalognak másik, egyszerűbb madarat fogni. Én meg nyugisan mozizhatom a pörgést, a palimadarak tollázkodását, amint vásárolják az újdonsült barátaiktól az értékesebbnél értékesebb szuvenírt, ami természetesen antik, régi, kézműves, és 190 %-ban original. Sose felejtem el egy szenegáli barátom tanítását; aki az olasz tengerparti hotelszobában ácsolt Praktikeres lécekből CD állványt és festette őket ébenfa színűre.
A „Mi lesz ez?” kérdésemre azt válaszolta:
-Több száz éves, antik, afrikai CD-tartó.
-Ember! Hiszen CD sincs még 20 éve!
-Nálatok így van ez, fehér testvérem, de nálunk az afrikai civilizációban volt. És ezt úgy hidd el, mint az az amerikai turista, aki ma éjjel megveszi tőlem a kirakodó vásáron!
Na, de a sztori kedvéért elkanyarodtam Afrikától, ahol állunk, a cél külső parkolójában. Egyre többen leszünk a mezőnyből is, meg a helyiekből is. Annáék visszajönnek a felderítésből, és meghozzák a hírt, hogy találtak egy barátságos családi kempinget a Niger túloldalán. Ki-ki szobában, ki-ki sátorban, vagy éppen a kocsiban, de valamennyien beleférünk. Már éppen nyakig benne voltam egy autó eladási segítségnyújtásban, elköszönök újdonsült, Land Rovertől megszabadulni vágyó barátaimtól, és bevágtázunk a kongresszusi központ udvarára, ahol nem vár bennünket meglepi: nincs célkapu. Milyen finálé ez? Téblábolunk még egy kicsit, rázogatjuk egymás kezét a gratuláció gyanánt, aztán úgy döntünk, hogy majd visszajövünk később. Most elmegyünk, befoglaljuk a kempingünket, lefürdünk, szusszanunk egyet, és majd a ceremóniára visszajövünk taxival. Anna útmutatása alapján megleljük a szállásunkat, ami annak ellenére, hogy a diplomata negyedben van, közvetlen szomszédságában a német nagykövetségnek, egy paraszthajszállal talán, ha tisztább, mint a város többi része. A Niger partját itt is szabadelvű hobo-k és egyéb nomád szerzetek lakják, közvilágítás hiányában itt is bukdácsolsz az úton lévő gödrökben, és a szúnyogok is épp oly agresszívek, mint bárhol máshol a városban. Ugyanakkor van saját szoba, kicsi pénzért, s többé-kevésbé meleg víz a tusoláshoz. Leparkolás, szobafoglalás, letusolás. Minden megvolt, csak a sziesztát pakoltuk el ismét. Átbotorkáltunk friss ruhába öltözve a fő közlekedési úthoz, illetve hídlábhoz, s mire a taxiba kerültünk, ismét leizzadtunk. Hiába, ezen a hűvös januári 44 fokos délutánon még elmélkedik egy kicsit a szervezetünk. Ó! Fog még elmélkedni az egész bamakos tartózkodásunk alatt!
Tehát most csapatostól visszataxizunk a célba, hogy részt vegyünk a nagy cél ceremónián, ahol az állam vezető politikusai közül valaki köszönetet mond, hogy be mertük vállani a terrorfenyegetést, az ebola veszélyt, és egy humanitárius karaván formájában egy halom hasznos holmit hoztunk a rászorulóknak. Közben mindezt felveszi a helyi televízió, és ezután láthatjuk az egekig magasztalt miniszter asszonyt, aki ismét meggyőzte a népét, hogy minden rendben van!
Az, hogy eközben egy északi városban, Timbuktuban a dzsihádisták évezredes emlékeket semmisítenek meg, hogy rettegésben tartják a lakókat, és a környező vidéket, vagy hogy Mali a mi megünnepelt megérkezésünktől függetlenül ugyanúgy Afrika negyedik legszegényebb országa marad, az már magas politika, én meg kicsi vagyok a diplomáciához.
Nekünk mindössze annyi dolgunk van, hogy adjuk a közönséget, és szolgáltassuk a cirkuszt. Nem merülök el sekélyes vádaskodásokban, aki ott volt tudja, micsoda üzletek bújnak meg és bonyolódnak le a háttérben, mi minden csúszik be a határokon a humanitárius karaván és az ágyúgolyó futam-szerű mulatság, s rally fedőgyógyszere alatt. Kinek nem inge, nem veszi magára!
Nekünk minden jó, minden izgalmas, és egzotikus. Furcsák és bolondok is vagyunk egyben. A délutáni hókusz-pókusz után Roburba szállunk, és ellötyögtetjük Ottóékat is a szálláshelyünk udvarára, sátorban, illetve Roburban aludni. Holnapra tervezem Jolánka nagyszervizét, ezért a mai estét még mulatozással és a díjkiosztó megnézésével szándékozom tölteni, az itinerben megadott utolsó koordinátán; az Ibiza Club-ban.
A társaság tetszését nem igazán nyeri el az ötletem, a többség fáradt, nyűgös, eszében sincs bulizni jönni. Bennem az a hiú remény ver csírát, hogy egy bolondos díjra esélyesek vagyunk a trabival, de ezt beharangozni nem merem, mert ha nem jön be a tippem, kész az égés.
Így aztán csak hárman vágunk neki az éjszakának, és a díjátadó bulinak. Magyar Zoli és Tibor társaságában taxizunk a város másik felébe az Ibiza Club-hoz.
Az nem meglepő, hogy a saját bulink fizetős, elvégre ez egy diszkó klub, vagy még inkább night klub. Arra viszont én sem számítottam, hogy fémkeresővel matatnak majd bennünket, és bizony az én oldalamon mindig is fel van fűzve a multifunkciós kés. Nosza megtárgyalom az esetet Tiborral, akinél az újonnan vásárolt Victorinox figyel, és biza, vagy Ibiza, Zoltán sem vágott neki az éjszakának bökő nélkül. Gondolkodjunk Béláim!
Mint, hogy hármunk közül csak én beszélem a helyi erők második nyelvét, a franciát, megóvatoskodom kérdezni bizalmasban az egyik behemótot, hogy ezzel az izével hogyan juthatok be? Azaz, hogy meg tudom-e depózni valahol benn, hogy ha távozok, visszakapjam? Gyakorlatilag nem érdekelte a problémám. Több fegyvert láthatott már, mint hogy egy kést túlértékeljen, de azért elmagyarázta, hogyha nagyon féltem, odabent van valami széfszerűség, ahol az értékeket le lehet tenni, de ő már idejét sem tudja, mikor használták utoljára. Nem azért áll ő itt, hogy az ilyen sokadrendű dolgokkal foglalkozzon, hanem azért motoz meg mindenkit, hogy senki ne tudjon olcsó piát becsempészni, és ez által rontani az üzletmenetet. Bekerültem. Mögöttem Tibor és Zoltán is. Ők már nem is magyarázkodtak. Tibor az edzőcipőjében sántikált be, mert nyomta a talpát a bicska. Zoltán mindkét kezét felemelve segítette a motozást, miközben felemelt kezében, a tenyerében fogta a kését. Abszurdum.
Bent fények, hangzavar, dübörgő zene, fizetős lányok, magas bárszékek, süppedő értelmek. Mindaz, ami az én intellektuel lényemnek hiányzott. Na jó. Nem várhattam középkori lovagtermet dúsan megrakott, faragott asztallal, közben a falon az elmúlt idők hőseinek metszetét, de a szívdobbanásos alapon működő elektronikusan gerjesztett zene az agyamra megy. Sok apróságos hibám legszembetűnőbbike, a hangérzékenység, erről nem vagyok hajlandó lemondani. Bizonyos hangok olyan szinten felidegesítenek, hogy inkább elhagyom a helyet, csak verekedés ne legyen belőle. Ha aztán valaki - eme rossz szokásomat ismerve - direkt idegesít, lehet tőlem egy 150 kg-os sumo birkózó is, leütöm hátulról egy széklábbal. Na, itt még nem keresek széklábat, mert a zene csendesedik, és a rendezvény agytrösztje: Villám Géza úr kézbe veszi a mikrofont, és hajdanvolt médiás múltjához méltóan, elkezdi a díjátadó felvezetését. Elsőként egy olyan különdíjat említ meg, aminek az elnyerői biztos nincsenek jelen, mert olyan sóherek, hogy biztos nem fizették be a buli belépődíját.
Hajrá! A legkisebb költségvetésű csapat különdíja: a Millenium Flakon Team-nek, azaz nekünk.
Hmmm. Erre ráfaragtál. Itt vagyunk. Nem hoteleztünk túl sokat út közben, hanem sátorban laktunk, így összespóroltuk a belépő árát. Ide nekem az a kínai nikkel tányért!!!!
Aztán uzsgyi haza, mert itt minden horror áron van, még kólázni sem vagyok hajlandó. Tányér eltesz. A puszi-lányt átengedem Tibornak, mert kicsit félek a fekete lány igen erőteljes hófehér fogazatától. Fotó elkészül. Elköszön. Taxiba. ÉS szállás. Eltesszük magunkat holnapra.
Az első Budapest-Bamako rallyn immáron hivatalosan is véget ért.
