Mauritánia  

Nagy megkönnyebbülés volt az elaknásított senki-úttalan területéről, amikor Mauritániában visszakapaszkodhattunk az aszfaltra. Hosszú-hosszú száz kilométereken nem láthattunk mást a továbbiakban, mint oldalirányban sivatagot, és előttünk a homok által befújt szürke betoncsíkot.

Illetve szavam ne feledjem, láttunk egy nem hétköznapi vonatszerelvényt is.

Mauritánia északi részén lévő hegyben vasércet bányásznak, és azt az ország egyetlen vasútvonalán szállítják az óceánparti kikötőbe. A vasúti kereszteződésnél csak nagyon messze, a távolban láthattuk a szerelvényt, ami annak ellenére, hogy négy mozdony húzta, mégis csigalassúságúnak tűnő sebességgel mozgott.

A pezsgő, bizniszezőkkel, hivatalnokokkal megrakott határ után, mint egy régi moziban, ahol valami műszaki hiba folytán belassul a film, olyan lett ez az ország. Először a lassan kúszó-mászó tehervonat, aztán a települések és az itt élők mozgása, tevékenysége adott okot a műszaki hibára. 

A mauritánok akár egész napokat is el tudnak tölteni, a számukra kényelmes guggoló testhelyzetben, kellemes semmittevés közepette. A településeik ennek megfelelően lepusztultak, gyerekeik szurtosak, piszkosak, elhanyagoltak. A kis szemük sarkában összegyűlt csipán a legyek ülnek. Többnyire az európaiak által levetett ruhákban járnak, várják a segélyt, sőt elvárják a segélyt, és nem tesznek a jobbulásuk érdekében egy keresztbe-gaz-szálat sem. Csak a jómódúak és a hivatalnokok járnak abban a fehér, hímzett lebernyegben, amiről már a határátlépésünknél írtam. Szegény itt is többség, a munka után senki nem kapkod, a földművelés úgy-formán lehetetlen, csak a vízzel jól ellátott oázisokban láthattunk minimális zöldséges kertet, vagy növénytermesztési kezdeményezést. Az állattenyésztés létezik, de nagyon nem kell bajlódni vele, hisz az állatoknak van annyi eszük, hogy nem csatangolnak el messzire a víz közelségétől.

A népesség fő bevételi forrása a jómódú államok segélyekkel való le-lejmolása, legyen az állami szinten, nemzetközi segélyszervezetek által, vagy „kicsiben” egy-egy áthaladó rally, vagy bármilyen más turistakaraván képében. A ruházkodások is ennek megfelelően eklektikus. Láttam fekete férfit fehér, hosszú lódenkabátban, e harminchoz közelítő hőségben, akinek, ha adtam volna egy jegyzetfüzetet, és pillanatra még egy kérdésre visszafordul az ajtóból, bárkit megtévesztett volna. A többiek is többnyire magukon viselik az itt elhaladt rally-k nyomát. Mindenfelé bevillan egy-egy dakaros, vagy transzafrikai relikvia. Viszont nagy előrelépés, hogy leszoktak a mezítláb közlekedésről. Legalábbis falun belül mindenki lábbeliben, minimum fürdőszoba-papucsban nyomul. A magyarázat itt sem bonyolult: a tengernyi szemét, amiben gázolni kell az úton, nem teszi megengedhetővé a lazáskodást.

Hogy mi is van az útszéleken, a házak között és mögött?

Nem részletezem.

Minden, ami már nem kell.

A helyiek kezéből következetesen ott hullik ki a használhatatlan lom, ahol éppen az elromlik, a zacskóból, vagy „petpalackból” kifogy. Senkit nem érdekel az újrahasznosítás. Itt a végfelhasználás van rendszerben. Minden járművet, tárgyat, eszközt addig használnak, amíg az végleg fel nem adja, és ott, azonnal otthagyják.

Láttunk bevásárlóközpontokat, ami helyi értelemben azt is jelenti, hogy ha valamelyik humanitárius karaván egy konténernyi élelmiszert tett le valahol, akkor a konténer kiürülésével rögtön boltot nyitnak benne.

Ezt hívom én az igazi direkt marketingnek!

Nem kell sokat bajmolni az új bolt bevezetésével, hisz csak szólni kell a kliensnek, hogy az ingyen cucc, amit eddig hordott, elfogyott, most már: Fizetni kell!

Ilyen konténerboltból minden településen láttunk néhányat.

Majd elérkezett az első mauritán biwak is. Az itinerben megadott koordináták most is pontosak voltak, a főúttól a dűnék felé a kemény, pisztekkel átszőtt homokon lehetett megközelíteni az első nagy, közös táborhelyet. Azt már írtam előzetesen, hogy a trabival való közlekedésnek homokban komoly követelményei vannak. Viccesen, már nálam sokkal jobban megfogalmazta egy humorista, aki néhány évvel ezelőtt „bamakózott”.

Ordítsad a társad fülébe, hogy: GÁZT! GÁZT!

Nos itt, a trabant esetében ez úgy van, hogy szorítsd össze a térded, és már jóval a homokra letérés előtt ordítsd, hogy: GÁZT! GÁZT!

Vezetéstechnikailag viszont így néz ki a dolog: A homokra letérési pont előtt gyorsítsd fel a trabit harmadikban 40-50 km/h-s sebességre! Nézd ki pontosan a letérés helyét! Lehetőleg szűz, még mások által ki nem járt, fel nem lazított, mindenképpen kemény felületű homok legyen. Különben úgy megfékez, hogy kivered a szélvédőt!

Háromból vissza kettőbe, padlógáz, és letérés.

Ha nem süllyedtél el a futóhomokban, engedhetsz a gázon, hogy nem pörgesd szana-szét a motort, de ha csökken a sebességed, akkor kíméletlenül taposni kell neki. Egy kis gyakorlattal meg tudod majd különböztetni a laza homokot a színéről. Ezeket nagy ívben kell kerülnöd. Ugyanígy nagy ívben kerüld, a már megsüllyedt, csörlőző, vagy egymást mentő terepjárós társakat is!

Trabival úgysem segítünk nekik, senkit nem tudunk kihúzni, viszont, ha belefutunk, egy általuk már mély nyomokkal felszántott, fellazított területbe, a trabant a hasmagasságából adódóan azonnal felfekszik. Az ilyen, mentés felé irányuló nyomokat célszerű – még, ha dobbansz is egyet – inkább keresztezni, mint párhuzamosan haladni vele. Aztán persze eljön előbb-utóbb az az elkerülhetetlen, amikor belefutsz olyanba, ahol elfogy az erő. Az autó lassul, padlógázon is csökken a fordulatszám, a műszerfalon táncba kezd minden, aztán maga a műszerfal is táncolni, és dübörögni kezd, a laptoptartód majd leszakad, a tükörre akasztott kütyük, a napellenző mögé dugott papírok mind az öledbe és a padlóra hullnak, majd egy rángatózással - immáron helyben állva – lefullad a motor.

Kísérletezhetsz egyesbe visszaváltással, de csak hamarabb megállsz. Egyszerűen kevés az ötven lóerő és a négysebességes váltó. Ha magas fordulatszámon tudod tartani a motort, van elegendő nyomaték a haladáshoz, és elegendő lendületed, a világból kimégy a trabival.

Tehát, hajrá! Az első homokon megrendezett tábori buli Mauritániában.

Az útról balra lendületesen lerántva az autót, vissza kettő középgáz, mindjárt az út melletti homokban keréknyomok, amiket keresztezünk - ez számunkra két bukkanót jelent -, majd szép egyenletes tempóban haladunk a homokban a távolban látható tábor irányába. Időnként elmélyül a motor hangja, ilyenkor lassulunk is, de nem vészes, van elég sebességünk lendületből átmenni ezeken a szakaszokon. Mellettünk jobbról is, balról is ásnak már kollégák, vonszolják egymást, vagy éppen csak tapsolnak a trabinak, amivel nagy porfelhőt kavarva száguldozok el mellettük. Elsőnek persze a nagy családi kombik halnak el. Kétkerék-hajtás, túlsúly, elfekszik, leül. Kicsit tovább jutnak az épített lakóbuszok, bár van, aki józan megfontolással inkább megáll valami kemény felületen, és nem bátorkodik be a táborig. Mi berandalírozunk egyenesen, ami annyira tetszik a versenyszervezőségnek, hogy megkérnek, poroljak még egy kicsit a futam fotósának kedvéért.

Nosza, jóindulatom véghetetlen….rögvest televágom homokkal Gézáék tábori asztalát.

Távolabb is hajtanak: menjek másfelé játszani. Egyelőre leparkolunk a kemény, kavicsos táborhelyen, bedöcög a Robur, kerül csempészpálinka, és jókedv is gazdagon. Videó-ötleteim vannak, szeretném már azt az átoksújtotta sportkamerát beüzemelni! Elméletileg, és az árából ítélve mindent tud, ír, olvas, rejtvényt fejt, viszont én már Hispániában komolyan beígértem neki, hogy kivágom az ablakon. Mindig akkor merül le, a mokkáskockányi akksija, amikor valami akció, azaz felvehető dolog van. A wifin keresztül egy applikációval nézhető a mobiltelefonon is, amit néha valóban bizonyít is.

 De írom: Csak néha!

Többnyire lázad, vagy hisztis, vagy éppen gyengélkedik. A mai napot viszont nem ússza meg! Fullra töltött akksival felcsavarozom a tetőcsomagtartóra, adok neki egy alapvető előre-irányt, és addig fog felvenni, míg az akksi és a memóriakártya bírja!!!!!

Persze, azért a bizalmam nem teljes, ezért magamhoz csábítom a roburosok között fészkelő Szabó Joe. Egyszemélyes zsűriként szavaztam a futam egyik legtehetségesebb fotósának, több díjnyertes-szagú fotót is láttam tőle, ahol a technikai megvalósítás, a téma, és a kompozíció valóban összhangban volt. Most MI próbálunk összahangba kerülni: arra ő sem számít, hogyha filmezni hívom, abba az esetleges ásás, de bizonyasan a trabanttolás képbe kerül.

Roburos Zsolti eljátssza előttünk a repülőgép-anyahajókon szokásos felszállási, karlengetési ceremóniát, és nekivágunk a táborból a dűnék felé. A táborunkat már most a délután folyamán géppuskás pick-up-okkal mauritán katonák veszik körül, ők vigyáznak ránk végig: pl. a közelben levő sok százfős tálib kiképzőközpont elrettentésére. Elporzunk mellettük, távolban a dűnék között és tetéjén fotózkodnak a kollégáink motorokkal, terepjárókkal. Kétkerékmeghajtással rajtunk kívül most nem próbálkozik senki, de mi se nagyon fényeskedünk.

A tábor és közvetlen közelsége nagyon jól megy, ahogy közeledünk a dűnék felé és egy kicsit is emelkedni kezd, máris kezdünk haldokolni. Még sikerül megkerülni a futam hivatalos fotósát, Karda Zoltán urat, aki éppen egy, a dűne tetején pózoló motorossal bíbelődik, de tőle kb. 300 méterre, közvetlenül a dűne alatt elsüllyedünk, mint a nyeletlen fejsze. A laza homokban, és utána szégyenében elássa magát az autó. A videó felvételeken utólag elemezgetve tisztán látszik, ahogy a terepgumis kerekek nem előrefelé mozdulnak, hanem kirúgják maguk alól a homokot, és ezáltal lefelé ásnak. Egész addig, míg a haspáncél fel nem fekszik, és kész: vége. Porolni még tudunk, mozdulni már nem. Jöhet a piros vontatókötél és az integetés. Gyorsan érkezik mentés és kicibálnak bennünket, de csak azért, hogy két perc múlva újra integethessek másik négykerékmeghajtásúért. Mielőtt az újabb mentés megérkezik, hagyom még Szabó urat kibontakozni erő-emberként, bírkózik,-bírkózik az autótolással becsülettel, de a megváltás és szabadítás Isuzu felirattal érkezik majd.

Újra kicibálnak bennünket szilárdabb felületre, és ezzel a tábor felé fordítjuk a trabi orrát. Befutunk a többiek közé és megvonjuk a mérleget: 17 perc ámok-homokfutás, egy meg nem mászott dűne, és két mentés.

Teljesen jó!

Többen még pórázon vonszolódnak a tábor irányába, vagy éppenséggel lelkesen ásnak és gyakorolnak a homokvassal. Azért naplementéig mindenki, aki akar – még, ha segítséggel is, de beér a tábor területére. Az egyik legszebb bevonulása persze az Uaznak van, aminek a tetején többen vannak, mint benne. Feri még csapott egy tiszteletkört a tábor belsejében, majd mindenki nekikészül a jól megérdemelt vacsorának. A naplementével megélénkülnek a mauritánok is, tüzet raknak, valami nyúznivaló négylábú is nyársra kerül, tradícionális formák szerint. A négylábú láthatólag nem élt már a tábor területén, ezért a jó mohamedán először belerúg, hogy mozduljon, aztán „Még él!”-felkiáltással rituálisan elvágja a már tetem állapotú patás nyakát. Csak ezek után válik fogyaszthatóvá számukra. 

Ha már tábor, legyen kövér: még saját zsibárusunk is akad.

Ócskapiacolási múltammal nem tudok ellenálni a kisértésnek, elmegyek megvizitálni az eladásra kinált „original” mauritán portékát.

Persze az áru többsége pont úgy mauritán, mint én mohamedán, de mindegy. A sok kinai csecsebecse között van egy régi kopott bőrbe csomagolt pipa, kézzel cizellálva, erre rákérdezek és a válasz, valamint a horrorisztikus árajánlat mellé, élő müködési útmutatót is kapok. Venni nem szándékozom semmit, de abemutató és az afrikai dohánykúltúra mikéntje érdekel ezért végignézem-hallgatom az öreget.

Lényeges a különbség az Európában megszokott pipázáshoz képest. Elsődlegesen ez egy mini pipa, amibe max. körömnyi dohánytermék fér, és az is apróbb, kisebbre vágottlevéldarabkákból áll, mint pl. nálunk mondjuk a cigarettába töltendő.

Tehát kicsike, amit felfelé forditva kell meggyújtani és szivni.

Érdekes,de nem praktikus módja a füstölős időtöltésnek.

Hagynám is az öreget magára, ha hagyná magát. Ámde az árait folyamatosan csökkentve követ, mint valami kiskutya.

Lerázom nagy nehezen, amit majd később én bánok meg mint a kutya, mert a nagyvárosi zsiványok hússzor ennyiért próbálnak majd meg gagyibb tuareg pipákat rámsózni.

Mindegy, késő bánat, és amig túl késő és sötét nem lesz, felmászok a Robur tetejére fotózni. Vacsora után beülünk még a Roburba kicsit kedélyeskedni, eszmét cserélni, a célokat , látnivlókat megbeszélni. Szirmai Úr kétlábon járó lexikon csak aza baj hogy olyan szohasználattal él, mozog és beszél, hogy annak értlmezéséhez néha szótár is kell.

Mondok egy példát: Egy esetben szervizelés közben meg kellett az autot emelnem. Az emelőm egy Bilstein gyártmányú csigás szerkezet, méternél hosszabb hajtószárral. Pörgetem felfelé az autót, amikor Szirmai Úr átdob egy mondatot: Látom, maximálisan kihasználod a centripetális erőt.

S, továbbmegy.

Hülyeséget mondott volna?

Korántsem. A kezemben lévő szár a végén kétszer 90fokban megvan törve. Azaz, a szár súlypontját körbe-körbe (centrálisan) tekergetve, az ebből eredő erő segitségével hajtom a csigát.

Mindenki más kb.annyit mondott volna: látom a hosszú hajtószárral lendületesen tudod emelni az autót. 

Punk-tum. Ülünk tovább a Roburban, vacsi után a sötét mauritán sivatagban, amikor megjelenik a szellem…

Ezt a mondatot olvasd el még egyszer a lehető leglassabban.

Tehát: Ülünk tovább a Roooburban, vacsi után a sötét mauritán sivatagban, amikor megjelenik a szelleeem.

Bemutatkozás nélkül belép, hátranyúl, a segédszellemtől átveszegy füzetet és mond egy rajtszámot. A trabiét. aztán mond egy nevet. Az enyémet. Aztán újra mond egy rajtszámot a Roburét és mond egy nevet, az Ottóét.

Mi csak nézzük az arabos arculatát és a rajta lógó fehér lebernyeget, de még mindig nem tudjuk ki ez és mit akar?!

Aztán kinyögi: 50-50 eurót.

Ottó fejében eddig még csak üzemelt valami szerkezet, de most homok ment a kerekek közé, nem is kevés…

Nekem kezd derengeni, hogy az itiner sejtet valami határátlépés utáni kulturális minisztérium megbizottjának való fizetést, amit 10-20 euróban jelölnek meg esetlegesen.

Találós kérdést intézek a szellemhez: Te lennél az a bizonyos –segitő kéz- azaz a möszijő Idomou?

-Jól beszélsz fehér testvérem, Idomou vagyok.

Ottó még köpköd egy kicsit a fejébe került homoktól, és megvétózza az 50 kifizetését, de én már képben vagyok és Idomou kezébe leteszek egy ötvenest. Közben azért érdeklődöm, hogy ha visszafelé jövünk kell-e újra fizetnem?

Természetesen, igen, sőt, valamint hivjam is fel, készségeskedik a szellem és ennek érdekében még egy névjegykártyával is megajándékoz. Sose volt még ilyen drága névjegykártyám.

Ottó még mindig levegőért kapkod és nem a pénztárcájáért, ezért mesélek a szellem előéletéről.

Sokan és sokféleképpen nyilatkoztak már Róla és fogják még méltatni a tetteit a jövőben is.

Nem kenyerem a véleményezés, ennek mellőzésével próbálom összefoglalni a képet.

Idomou hajdanában, a régmúlltban talán pincér volt és most minisztériumi tanácsadóvá avanzsált saját kis hazájában, azzal a tevékenységi körével, hogy az átvonuló rallyek útját egyengeti a bürokrácia és a politika szövevényében.

De lehajlik apropénzért is, már ha azt annak lehet nevezni, hogy kirángat a terepjárójával a düne fogságából, vagy éppen szomjazó autódhoz visz 20 liter üzemanyagot. Esetenként és birkánként akár 1000euróért is.

Minden relativ, mert az úttól 100méterre megsüllyedt trabantért én nem adnék ezer eurót, viszont az óceánparton apály idején elakadt 15milliós versenyterepjáróért igen, mert különben elviszi a dagály!

Tehát, hajdanvolt fénykorában ez az Úr mindenképp hathatós segitsége volt a raliknak, akik most már felnőttek és kolonc a nyakukon egy mindig éhes farkas.

Na tessék!

Kategorikusan kijelentettem, hogy nem véleményezek és mégis kiszaladt a számon. Azt mondanom se kelljen, hogy ez a farkas Ottót is megette, végül is fizetett. Neki még az ötven eurójáért névjegykártya sem járt.

Viszont minden éremnek két oldala van. Amikor simán és tömegével beléptünk Mauritániába, Idomou ott volt. Katonák védelme alatt haladtunk át az országon és aludtunk a sivatagi biwakhelyeken, Idomou végig ott volt valahol. Amikor simán kiléptünk az országból, Idomou szintúgy a határon volt. Most viszont éjszaka van, mindenki visszahúzódik a maga kis autójába, sátrába, hiszen holnap is nap lesz és újabb 500km.-nyi megteendő távolság vár ránk, egy újabb homokviharral, egy újabb kalanddal.

Megvirradt. A tábor pakol, a versenyzöi mezőny már a sötétben elstartolt, mi kávézunk aztán jön a fejtörő gondolat: hova lehetne elvonulni? Tabori budi nincs, a sivatag ugyan nagy de még kilométerekről is látszol. Az járt jól a dolga-végzéssel aki még sötétben kelt és nem kellett kilométert gyalogolnia az első bokorig, guriga budipapirral a kezében.

Minden jó, ha jó a vége, ejtőernyős korunkban úgy hivtuk ezt a tevékenységet hogy : elmentünk célszalagot dobni.

Újabb rész és újabb nekifutas következik, a Nuki-csukinak becézett város, Mauritánia fővárosa felé vesszük az iranyunkat és közben jókat mulatunk az Ottóék problémáján, történetesen az állandó gumikeresésen, hisz alig végeznek egy gumijavitással, máris újabb pech-es eset vár rájuk. Minden megálláskor hegyezik a fülüket, most ugyan melyik kerék sziszeg, ereszt?

Pedig ebben az országban láthatóan nincs eleresztve a csúcstechnika. Leginkább 190-es Mercik szaladgálnak mindenfelé, tönkretehetetlenül és elnyühetetlenül.

Hozzáteszem, településnek még nem nevezném azokat a kezdeményezéseket, amik elsősorban az emlitett konténer boltokból és az azokat körbevevő sátrakból állnak. Az egyik legjellemzőbb vonás a tétlenül guggolás és félkönyéken heverészés nem is teszi időszerüvé tartósabb élőhely kialakitását. Igény az arra van, hogy egy-egy nagyobb szőnyegekkel befedett szellős félsátor alatt mindig legyen tea és megfelelő számú beszélgetőpartner.

A félsátor rendszerük viszont nagyon egyedi. Az épitmény nem köralakú, hanem hosszúkás és nyitott része párhuzamos az úttal. Azaz a forgalom és az esetleg átvonuló fehérember karavánok, tiszta ingyen mozit jelentenek az ittenieknek.

Teáznak. Nem kávéznak. Mauritániában nem leltem elfogadható kávézót. Befutunk Nuki-csuki elővárosába, itt várnak ránk Ottóék, akik persze gumist- mi egyeb mást- keresnének. Segitünk jó kisdobos módjára. Az elsö bazárban bekeritünk egy segitőkész helyit, nevezzük az inkognitójára való tekintettel Abdullahnak és jó mohamedán módjára igazi kálváriát járatunk vele. Abdullah mindent tud, Abdullah mindent ért, Abdullah mindenkit ismer.

Bepattan a Robur navigátor ülésébe és átvágtázunk a városon, azaz inkább a városnak tetsző szeméthalmon, vagy a szeméthalomnak látszó városon. Egykutya.

Itt kutyaütő mindenki. A gumis szeméthalomból bányásznak elő nekünk szemetet, bizonygatva hogy ez mérethelyes. Ahhát! még pénzt is kérnek érte de nem adunk. Egyik bolt a másik után követi egymást, elvégre egy gumisnak nem lehet mindene. Egy gumisnak van két pajszere meg 12 segédje, akik felvaltva tapossák le és fel a külsőket a feszitővasak segitségével. Ha külsőgumi kell, megyünk a külsőgumi boltba, ha belső is kell bele, megyünk a belsőgumi boltba. A gumis valószinüleg Abdullah embere lehet, mert a teljes segédszemélyzetével követ bennünket a jól fizető gumiszerelés reményében. Nem tudom hibátlanul vissza adni mit hol vettünk meg, mit hol szereltettünk. Végig ott voltam, végig forditottam franciára a teljes délutáni eseménysort, mégis sok minden kiesett. Kicsit úgy éreztem magam, mintha mi lennénk a nagy-hal aki már rákapott a horogra és a fárasztásunkat felváltva végeznék a helyiek boltról boltra, műhelyről mühelyre hurcolva bennünket. Kezdett sötétedni, gumi még nem volt csak igéretek, úgyhogy egy tankolás után nekivágtunk szállást keresni.

A kis Awkar nevű hotelben szálltunk meg, közel ahhoz a bazárhoz ahonnan Abdullahot összeszedtem. Közben kicsit össze is barátkoztam ezzel a nagyon nyitott és barátságos mauritánnal. Nagyvárosi zsivány volt, abszolút nem volt önzetlen, a melója befejeztével megfejte a segitségéért szerintem Ottot is, sőt apró ajándéktárgyakat is adott el nekünk –original mauritan- felkiáltással és Made in China felirattal. De ez a csávó legalább fifti-fifti volt. Az összes többi ennél csak gyalázatosabb arányt tudott számunkra felmutatni.

De!

Hazafelé egy fekete ember segitett nekünk a Roburba váltót keriteni. Érdeklődött, telefonált, és még perlekedett is az érdekünkben. Amikor megkérdeztem mivel tartozunk egy elháritó kézmozdulatot tett és nem fogadott el semmit. Úgy megdöbbentem, hogy meggyanusitottam: szenegáli. Nem. Mauritan. Egyetlen ilyen esetem volt.

Most viszont bepecózunk az Awkar hotelbe, ahol melegvizes zuhannyal, konyhával, szobával és wifi-vel hitegetnek bennünket. Bamakós társaink már itt vannak egy néhányan, de még befér a Robur is az udvarra, sőt két későn érkező autónak, az előbb már emlegetett Uaz-nak és egy Peugeot 205-nek is tudunk helyet keriteni. Ők először kimentek az itiner által javallott kempingbe, de a bungalokat lakhatatlannak, az árat pedig nonszensz-nek találták. Az Uazos Feriéket, tangeri kalandjuk óta ismerjük, a 205-öst, Mátéval és Krisztával most mutatom be a nagyerdemünek. Természetesen a véleményem kinyilvánitása nélkül, ugy hogy sztorizok Róluk.

Máté a kis 64 lóerős szekeret ciklonszürővel, tetőszerkezettel, terepgumikkal, túrakormánnyal nagyon szépen felépitette.

Az Uaz-al Ferenc meg szépen lebontotta. A futam utáni filmből láttam hogy már az Awkar-i találkozásunk előtt, valahol a Szaharában nekiállt Ludmilla (aki igazából Brünhilda) a Peugeot orrát leszaggatni. Részlegesen sikerült is neki, aztán Mátéék majd a tetőcsomagtartón hurcolták az első spoilert.

Most utolsóként a hotel tömegszállásán kaptak helyet, de a késői időpontra tekintettel nem lesznek már többen a szobában.

A wifi-ről ejtek pár szót mielőtt elteszem magam holnapra. Wifi az van. Konnektor is az áramszolgáltatással. Szerencsémhez hüen, ahol a laptop eléri a wifit, nincs konnektor és forditva. Tehát töltök 10percet és kimegyek a wifivel besugárzott teraszra és internetezek 10 percig. Éjfélre nyomvájús volt a folyosó tőlem. Hajnalra megérkeztek a várva várt szúnyogok, én pedig kiköltöztem a trabantba mert bevédhetőbb helynek itéltem a szúnyogok ellen. Reggel autószereléssel kezdünk és késő dél körül gumiszereléssel végeztünk. Az autószerelés a Cseh srácok Suzukijáról szólt mert valami gagyi benzint tankoltak amitől aztán idegbeteg módjára rángatózott a terepjárójuk, csak épp nem ment.

Én bezzeg csakis hivatalos kútnál tankolok! Lásd tegnap este is megkerestem a francia Total kutat és frankó benzint tankoltam. Aminek örömére láss csodát, alig tudtam kiállni a hotel udvaráról és a belvárosban is kettesben maxigázon toltam ki a fekete füstöt magamból, bő 30km/h-val száguldozva. A CB.-n vissza is hallottam: Aha, diesel-trabant! Ennyit a hivatalos kutak megfellebezhetetlen miőségéről.

Most épp Ottót szerencséltetem az anyósülésben, viszem a tegnap megismert helyekre gumit venni, javittatni. A Roburt az utcán hagytuk, trabant tetején Robur kerék van, kb. úgy nézünk ki mint egy repülő csészealj. Persze 30-al repülő csészealj, mert amig ez a mocsoklé ki nem fogy a tankból csak füstöt húzok.

Megérkezett a várva várt zsir új gumi, zsir új belső is került bele, a szemközti mühely feszitővasai és segédei bele is szuszakolták, fel is fujtatták, ki is fizettük és vissza is értünk vele a Ruburig. Amire leengedett.

Feszitővassal kicsipték a szakértők.

Megujráztuk a gumiszerelést, persze garancia sehol, csak tárják a karjukat és szörnyülködnek buzgón a tettesek. Új belső vásárlás és másik szerviz keresése van soron.

A társaink már kissé türelmetlenek, a hotelből kiköltöztek és az utcán várnak bennünket. A „kupaktanács” és az öregek tanácsa most beszéli át a lábatlan roburban a követkeőket: Ha a vasútvonal és a terepadottságok nem tették lehetővé az egyik itinerben szereplő oázis felkeresését, akkor majd mi az itineren kívül keresünk egy saját oázist és meglátogatjuk azt.

A legénység a következö öt autóból áll össze: A nagytestű Robur, a kistestvére dobozos Uaz-formában, Peugeot 205 a maga 64lóerejével, a „Kicsisólyom” nevü csapat Fiat Puntóval és a Trabink a jelenlegi fekete füstfellegével.

Van teljes 48 óránk eltérni a mezőnytől, meglátogatni a Matmata –szorost a sivatagi krokodiljaival, megnézni az oázist, adományozni a helyieknek és újra becsatlakozni a Mauritán-Mali határ előtt az utolsó nagy eligazitás helyszinére: Kiffa-ba.

A Robur végre lábraáll és nekivágunk az útnak ami kifelé vezet ebből a fővárosnak titulált szeméttengerből. A városon kivülre érve újra sivatag, érdekes hogy itt a homoknak elsődlegesen vörös szine van. Ha nem hiszed járj utána, vagy gyere el hozzám látogatóba és megmutatom mert palackoztam belőle néhány flakonnal. 

Gyorsan sötétedik aznap este hiszen alapból későn indultunk. Egy nagyobb település vagy kisebb város közepén keritek egy mindentudó igazmondót, aki ez esetben taxis és infót kérek tőle arról hogy hol találunk a környéken kempinget.

Nosza, dobja magát a szakadt Mercedesebe és megy előttünk kilómétereken keresztül, egy kültelki bazársorig, ahol mutat is egy kempingszerüséget , csöppet se zavartatva magát, hogy az zárva. Ha itt a tulaj kinyittatjuk, ha nincs itt a tulaj, valaki ugyis vigyaz a kócerájra, akkor azzal nyittatjuk ki.

A Walaki hamar elő is kerül, hamar-hamar ki is nyitják nekünk. Kezdetét veheti a mindent megoldó alkudozás. Az a fura számomra, hogy a taxis alkudozik velem a szállásdij ügyében is, a sete-suta biztonsági őrrel meg a saját nyelvükön diskurálnak. Félek tőle, hogy a taxisunk benyelte a szállásköltség jelentős részét is, de ezt majd zsirozzak le egymás között, mi sátrat verünk, vacsorázunk és szunyálunk békésen. Itt még egy momentum eszembe villan. Az utca túloldalán kis üzletek sorakoznak, valószinüsitem hogy a kempingünk biztonsági őre is itt dolgozik „főmüsoridőben” és cserébe lakhatja a helyet úgy hogy egyben vigyáz is rá. Nos, a taxisunk átrángat egy bemutatkozó körre a boltosok közé és egyúttal megkér hogy itt ha tehetem mellőzzem a franciát és bár nem vagyok mohamedán, de adjam meg az itteni öregeknek a tiszteletet egy Salem Alejkum köszönéssel és egy szivemre tett tenyérrel. Jó. Ismét tanultunk valamit. Reggel mikor elviharzunk ennek örömére néhány helyi név szerint köszön el . Hajrá Matmata és a hirhedt sivatagi krokodilok. Egyet se láttunk belőlük. A szorosba való felkapaszkodas előtt rendőri poszt volt, ami egyebként minden faluban van és rendszeresen meg is állitottak bennünket. A szerpentinen viszont nagyszerü kilátásunk volt az alattunk elterülő sivatagra és a közelben lévő településekre. Megérkeztünk viszont az oázisunkba ami túl nagy számunkra, egy nyüzsgő hangyaboj, rendöri poszttal, településsel, boltokkal, emberekkel és természetesen szeméttel. Valamint egész Mauritaniában itt láttam egyedül nyilt vizfelületet. A híd alatt, mellett csillogó sekély tószerüség, vagy inkább csak mocsár, tele kidőlt-bedőlt fákkal, talán-talán krokodilokkal. Továbbvágtázunk néhány km.-et és próbálunk éjjelre táborhelyet keresni magunknak. Van néhány lehetőség, európai és balkáni vándorlásaim során rendszerint jó orral szúrom ki a biztonságosnaki itélhető alvóhelyet, de most nem egyedül alvásról van szó, többen vagyunk, meglehetősen feltűnőek, egy bújkálás csak rontana az esélyeinken, mint javitana. Megpróbáljuk hát a közeli rádiótelefon torony önjelölt őrét megfüzni, hadd aludjunk a torony mellett, a kecskéi által bitorolt területen. Az emberem nem beszél semmilyen emberinek nevezhető nyelvet, a kommunikáció helyi szokás szerint guggolva, mutogatással és gesztikulációval zajlik, ujjunkal a homokba rajzolva hieroglifákat. Nincs is ezzel semmi baj, míg a számok át nem veszik a főszerepet. A sok autó, a sok fehér ember úgy látszik a nagy számokat vonza be itt is. Megegyezünk, összedobjuk az úriember által homokba rovott összeget, aki urasan fogadkozik, hogy egesz éjjel maxi éberséggel fog vigyázni ránk. Ezt biztos meditativ szinten gondolta, mert este hamarabb tért nyugovóra mint mi és reggel is később kelt. Nekünk ez az éj is nyugisan telt, a régi szekérvárak mintájára kb. körbefogtuk a sátrazókat és vacsora majd a „Feri pálinkája” után mindenki aludni tért.

A „Feri pálinkáját” azért hoztam előtérbe hogy a kicsisolyom csapat-párosról is tudjak mit irni. Tegnap esti bemutetkozásuk az Uaz-al ugy zajlott mintha tükörbe beszéltek volna.

-Sziasztok, Feri és Anna vagyunk.

-Sziasztok mi is Feri és Anna vagyunk

Jött a visszhang az Uazbol.

A kicsisolyom mint már egyebiránt irtam, Fiat Punto-t hajt, aminek kb.olyan lehet a Robur után ballagni, mint az arab telivérnek követni az igáslovat. Kitartanak azért, talán csak másnap pattannak meg, amikor mi leválunk a dünék felé és bebátorkodunk a sivatagba. A Robur józan megfontolással nem jön be a homokba, a hattonnás kistestét nehezen húzná ki bármi. Tibor kollégám is velük tart, újra Magyar Zoltán navigál és videózik velem. Az Uaz-ba bepotyázik Szirmai Úr, a Peugeot a megszokott legénységével, Mátéval és Krisztával jön homokozni. 

A homokozást adományosztással is egybekötjük, ezen a területen a Budapeast-Bamako mezönyéből csak mi vagyunk itt, bizunk benne hogy a gyerekeknek elosztogatott tollak, irószerek a hasznukra lesznek majd. Videókat is csináltunk volna szivesen, de csak sunyiban tudtunk videózni, nagyon szégyenlősek voltak a helyiek. Egy öreggel sikerült szóba elegyednünk, a ruházatából és a tartásából itélve is a falu vezetőségéhez tartozott, próbáltuk az állitólag közelben lévő krokodilokról vallatni. Mutogatott a hágó felé és a vállát vonogatta.

Ezzel se voltunk előrébb. 

Kicsivel odébb viszont a falu túloldalán, karnyujtásnyi közelben magasodtak a homokdünék. Hát, mi megpróbáltuk. A Kicsisólyom leoldott, neki több esze volt. Először mi hasaltunk el a trabival, aztán Mátéék a Peugeottal, a dünékig csak csak Ferenc és a Brünhilda jutott.

Szép teljesitmény, míg mi ástunk és tologatva próbáltuk menteni magunkat, addig az Uaz szépen dombocskázott.

Itt muszály megjegyeznem, mert adott esetben nem tudom fogok-e rá emlékezni, hogy amikor hazafelé uton két héttel később a trabi és az Uaz az olasz autópálya egyik pihenőjében állt, egy flegma „Polizia Stradale” megkérdezte: Hány éves ez a két ócskavas?

A 25 éves trabantra csak hagyján, de a 42éves Brünhildára a zsandár úgy nézett, mint akinek a nyalóka, szárastól fordult volna keresztbe a gigáján!

Most látta volna inkább az orosz technikát elemében, virgoncan. Na ezt a virgonckodást meg is szenvedtük mindketten Mátéval.

Az Uaz elsősegélynyujtásképpen letépte a Peugeot hátulját, aztán engem is olyan szinten kirántott a homokból hátrafelé, hogy a szélvédő mentett meg a katapultálástól. Szépen visszakoztunk a müútra, megnéztük még a hidat, a vizet, a hidalját és az ingoványt krokodilok után kutatva. Semmi.

Néhány fotóval gazdagabban nekivágtunk vissza a hágónak és a hegyen túli első rendőri posztnál be is értük a többieket. Vagyis csak a Roburt, mert a Kicsisolyom elrepült Kiffa irányába.

Nekünk még hiányoztak kalandok, úgyhogy maradtunk a Robur után ami ment is néhánykm.-et négy keréken. Aztán nem ment tovább, mert csak három gumija maradt. Egyet magunkhoz vettünk a tetőre és a Roburt felbakolva, elmentünk szerelőt keresni. A kiffai elágazás falujában találtunk „michelint”, ezen a vidéken minden gumist igy hivnak, akinek volt bőr a képén olyan árat mondani a gumiszerelésért, amiből ott szerintem iskolát lehetne épiteni. Szerencsére Máté is hozott Robur kereket, lehet a tömeges munka kedvezményéért alkudozni.

S, most figyelj mert ezt többször nem irom le:

Megegyeztünk és megszerelték a gumit. Ketten szerelték, tizen kibiceltek. Az összerakásnál kiderült, hogy nincs meg a szeleptű! Fel vagyok háborodva, mert ha szeleptű hiány lett volna a probléma, nem jövök gumishoz. Tehát, megvolt amikor idehoztam.

-Hát, nincs meg de mit az Ég, pont találtak egyet és jó pénzért megválnának tőle.

-Na azt már nem. Behozom egy másik szakadt belsőgumi szeleptüjét és slussz-passz.

Azt hiszed, hogy slussz-passz!

Mire összerakják a szeleptűmmel és felpumpálják, elvész a szelepsapka!

-Ne de pont találnak egy ugyanolyat, amit szintúgy jó pénzért eladnának nekem.

-Az se kell! Abból is hozok be másikat. A procedúra végén mocskosul leteremtem a gumis mestert, mindenféle simlisnek lehordom, de csak röhög és a vállát rángatja.

Ő mindezzel tisztában van.

A Roburhoz visszafelé vezető úton elverem tenyérrel egy az út közepén tébláboló csacsi farát. Csak úgy, a letekert ablakon menetközben kinyúlva. Bosszúból. Csak úgy porzik.

Kicsit megállunk még elidőzni egy errefelé szokásos temetőnél. Kevés homok, sok kő, kemény altalaj, vagy inkább kőzet. A sirok nem lehetnek mélyek mert az éjszakai ragadozók lyukakat ástak a holtakhoz és kiették a tetemeket. Hamar ott is hagyjuk a hantokat. A fellábazott Ruburhoz érve, mindenki megvan, sőt az érdeklődő helyiek most mennek el, Ottoék nem tartanak igényt a segitségükre.

Nekiugrunk az utolsó mauri etapnak, a Kiffa városa előtti kempinghez. Napok óta keringenek a hirek, hogy ezt a kempinget mindenki vegye igénybe, mert változtak a körülmények és Gézáék a határátlépés előtt biztonsági megbeszélést és tájékoztatót tartanak MINDENKINEK!

Este töksötétben elérjük a táborhelyet, innentől kezdve nem nevezem kempingnek, mert nem az! Egy keritéssel körbevett poros-köves parkoló, ahol koponyánként levettek bennünket 10-10 eurora. Még vizesblokk is volt! Budi is volt! Csak elöbb fel kellett volna kapaszkodni arra a Mont Everesztnyi kupacra, ami benne volt. Melegvizes zuhanyzó is volt a pénzünkért, a tavaly itt jártaknak volt róla valami halvány emlékük. Nekünk ez még nem járt! Viszont komfortositottunk mi magunk! Közvilágitunk! A trabiba van 220volt és a Czigle Művek jóvoltából LED-es mühelyreflektorunk. Ipari mágnes tartja a helyén a CB. antennát, tehát keressünk valami jó nagy és magas lemezfelületet, fogassuk fel mágnessel a refit és máris megvan a táborunk világitása. Tibor kezében ott a megoldás, azaz a mágnes aki egy lendületes mozdulattal feldobja a Robur oldalára! Azta.. Ember! Kimaradt a reflektor füle! Ebből mi lesz?

Próbáljuk a mágnest visszaszerezni a Roburtol kalapáccsal, vésővel, orosz csavarhúzóval. Bontjuk Ottó kedvenc „Rioi-Olimpia” matricáját, csak úgy tolja maga előtt a fóliát a régi gázóra-megállitó mágnesem. Nem lesz könnyű küzdelem, én ismerem! Amikor egyszer régen a zsebemben volt egy zokniba csomagolva megpróbáltam vele kimenni a „Mek-döglesz” nevű gyorsétteremből és az ajtóban rám ugrott az inox kuka!

Hopp! A mágnes.

Szóval, több emberes lett a daganat eltávolitó mütét a Roburról is. Azért végül mégis beüzemeltük a közvilágitásunkat, főztünk, ettünk, aludtunk. 

Másnap reggel meghallgattuk a vezetőség biztonsági tájékoztatóját, ami nem mellesleg nem is nekünk szólt, hisz csak a versenykategória zöldhatáros átlépését korlátozta, és bevágtáztunk az utolsó mauri városba, tankolni.

Kiffa.

Nekem itt következett a pálfordulat.

Eddig ugye milyen sok nevetséges, de negativ dolgot irtam, sirtam, sajnálkoztam, szidtam, mérgelődtem?

Mert rossz volt a megközelitésem.

Te!

Aki indulsz Afrikába! Felejtsd el az Európában megszokott gondolkodásmódot.

Alapból: azért jöttél Afrikába, hogy bosszankodj? Vagy hogy jól érezd Magad?

Az europai pörgés és derékszög-párhuzam nem müködik itt. De miért is próbálnád meg Rájuk erőltetni a mentalitásod?

Hogy baleknak és pénztárcának néznek?

Sebaj. Übereld őket!

A kiffai gumis megint olyan árat mondott, hogy a gutaütés kerülgetett.

Mennyit is?

150eurot.

Kb. Ennyiért vettem most trabit a következö futamra.

Tehát, mennyi? 150eurónyi hülyének néznek?

Jó.

Lássuk.

Te itt fekete mágus 150-et mondasz, Roburos Ottó adsz érte 200-at?

Megvan. Szirmai Úr 300?

Rendben! Szabó Joe a Robur tetején, 400?

Ok.

Mirre eljutottam ezer euróig a gumis félrehúzott és megkérdezte: 30-ban jó lesz?

Na. Ennyi.

Ha felhúzod Magad csak veszitesz. Megöli a jókedvedet, elveszi az egész utazás jó izét.

El kell engedni. Ha hülyére vesznek, vedd őket hülyére. Megmarad a jó hangulatod, meglátod megoldódik a probléma is.

Vizkérdés.

Ha közeledik a rali, minden boltbol kikopik hirtelen a gazdaságosnak mondható 30literes palackozott víz. Sajnos, csak a félliteres vagy max. az egy literes akad. Ne vedd meg. Lehúzás. Sok bolt van, ha véletlenül találsz egyetlen 30literes ballont, rögvest fizesd ki. Töltsd ki saját kannákba, ne fizesd a betétdijat a ballonért. Hidd el, perceken belül lelnek a raktárban másik teli 30literest is. Megvonják a vállukat: most nem jött be a félliteres trükk.

A kiffai tartózkodásunk vége felé, leültem az Uaz és a Robur közé egy halom szemét közepébe és árvereztem a szemetet. Teljesen jól elvoltam, de mélységes tisztelettel tekintettek rám. Sajnos minden paradicsomi állapotnak vége van egyszer, el kellett indulnunk a határ felé.

Betáraztunk benzinből gazdagon és kivágtattunk az újabb megpróbáltatáshoz a mauri-mali határhoz. Hosszú kigyózó sorok,szárnyaszegett munkakedv és a megszokott ceremónia: ujjlenyom, pofavizit, útlevélolvasó. A határbodega most köépitmény és a többiek tanácsa: 4órás az ügyintézés és a legvége a legrafkósabb mert a belső szobában a hirhedt kotzkás füzetnél ül a chef, aki lelkesen szedi a sápot. A kis ajándék nem is elég, jöhet a készpénz, mobiltelefon, stb. A zsebekből is kipakoltat ha olyan kedve van, tehát ne legyen nálunk semmi, amit esetleg nagyon nem akarunk itt hagyni. Engem már ez a gusztustalanság se zökkent ki. Kipakoljuk a zsebeinkből a használható dolgokat és betárazunk hasznavehetetlenből. Én személy szerint rózsaszin gumimaciszerü kulcstartót viszek, Tibor elemlámpát, ámde elem nélkül.

Nem is leszünk a főnök szive csücske. A rózsaszin kulcstartómra áthivja a szomszéd szobában dolgozó hivatalnokot is, hogy micsoda ajándékot kapott, Tibor elemlámpáját meg kapcsolgatja ki-be, hogy miért nem világit!

Éjjel 11óra mire megszabadulunk Mauritániából.

Budapest-Bamakó 2015. |  1. rész - Európa | 2. rész - Marokkó | 3. rész - Nyugat Szahara | 5. rész - Mali | 6. rész - Hazaút

A lap tetejére!