A Budapest-Bamakó rally tegnap este hivatalosan is véget ért. A vezetőség még felkonferálta a hazafelé útra szerveződő félig hivatalos konvoj lehetőségét, de szerény kisebbségünk Roburral, Uazzal, és trabanttal nem látta célszerűnek beszállni a gyorsvonati sebességgel hazahúzó konvojba, mert úgysem bírtuk volna a tempót.
Egyébiránt is kultúr programokat terveztünk; tájak, városok, érdekességek megtekintését. Ma azonban az első versenyen kívüli napon Jolánka kisasszony ráncfelvarrásán kell túlesni, mert idefelé úton megbicegősödött. Bal hátsó lengéscsillapítónk tört el, de mivel az 50 lovas motor nem emeli túl sűrűn levegőbe a karosszériánkat, az eset nem igényelt azonnali ellátást. Trabant pótalkatrész természetesen rogyásig van nálunk, kivéve hátsó lengéscsillapítót.
De hát azért jártam én varázsló iskolába, hogy ilyenen felakadjak? Először is szedjük szét, aztán majd meglátjuk! Mivel rugóösszehúzó szerszám sincs nálunk, vegyük elő rögvest a legfejlettebb varázslók legfontosabb kellékét; a drótot! A rugót még terhelt, összenyomott állapotában kell három-négy helyen összedrótozni, hogy az a későbbiekben visszahelyezhető legyen. Itt és most csavarról csavarra elmagyarázhatnám a javítás, szerelés menetét, de nincs szándékomban, valamint a kókányolás során olyan alapvető balesetvédelmi szabályokat hagytam figyelmen kívül, hogy bőven megérdemelnék egy fenékbe billentést is, így inkább térjünk el a tárgytól!
A műtét sikerült. A lengéscsillapítóból egy csomó fölösleges alkatrészt kidobáltam, tovább fejlesztésem eredménye: szebb és jobb lett, mint volt. Működésbeli tulajdonságairól már nem vagyok ilyen mértékben meggyőződve, de hazáig kibírta, és ez magáért beszél.
A jól megérdemelt munka után elmentem kibicelni, az előző nap megkezdett autó eladáshoz. Tegnap óta András barátomék nem tanultak meg franciául, viszont remekül feltalálták magukat a kongresszusi központ placcán.
Volt itt már tényleg minden: Dzsoki Juing kalapos, fekete suhanctól kezdve, méretes varánuszt pórázon sétáltató hülye gyerekig. A négerek alaptermészetébe, vagy programozásába be lehet égetve, hogy; Kell!!!
Semmi szüksége nincs és nem is lehet azokra a tárgyakra, amit megszerezni igyekszik, de KELL neki akkor is! *Ha egy műanyag gázolajos kanna ki van hasadva, elviszi, mert hátha ingyen odaadják. Mikor megkérdezem tőle, hogy minek, akkor hosszas szájtátás után elmakogja, hogy majd, ha egyszer autója lesz (talán), jó lesz bele a fáradt olajat engedni.
A szemem kikerekedett ekkora szemenszedett hantázás után, hisz, ha lesz is autója, az olajat szívfájdalom nélkül ő is az utcára, a lefolyóba, vagy a homokba engedi le, épp úgy,mint a többiek. Mindegy, ha már kattogott rajta, hát had vigye! Jó lehet az, akár még varánuszt fürdetni benne. Szóval mozizok rendesen. Andrásék apránként szabadulnak meg a Landy fölösleges részleteitől. A tetősátor, a konyhafelszerelés, a pótkannák, minden aprópénzért eladásra kerül. Egy pillanatra torpannak csak meg, a hátsó ajtóra szerelt pótkerék kérdésénél, és rám pillantanak, hogy: Ezt is eladjuk?
El hát! Adom alájuk a lovat, egy ilyen lavinának nem szabad megálljt parancsolni!
S mi lesz, ha az autó vevője keresni fogja?
Sebaj! Majd kimagyarázzuk!
Minthogy egyre több az eladandó autó, a fekete arcok meg állandósulnak, rájövök a dolgok hátterére. Itt az időhúzásról szól a buli, azokkal az arcokkal, akikkel már huszadjára találkozom, nem kell foglalkozni. Ők csak felhajtók, akiknek semmi pénzük nincs, és arra hajtanak, hogy az eladónak előbb vagy utóbb megy a repülőgépe. Tehát mélyen áron alul fog szabadulni a szerkezettől. Innentől kezdve csak azzal vagyok hajlandó szóba állni, aki bevillantja a lóvét. A tipp bejön. Még aznap délután üzletet kötünk egy fiatal sráccal, aki saját részre, saját névre vásárolja meg az autót. S itt kezdődik az igazi haddelhadd! Andráséknak azt tanácsolom, a szerződéskötést ne itt a placcon ejtsék meg, hanem vigyék a saját hotelükhöz a vevőt, jelentkezzenek ki, pakolják ki a cuccaikat a Landy-ból, írják meg a papírokat, és majd csak az autó átadására jöjjenek vissza! A délután hátralevő részét a gépük indulásáig majd eltöltjük akár itt, akár a Niger túloldalán levő hotelek valamelyikében. Majdnem minden így is történik. Hamar visszaérnek. Kérdem: Mi a baj?
Az, hogy a srác helyi pénzben CFA-ban hozta a zsét és azt Euróra be kell váltatni, még az adásvétel előtt.
Na, ez még egy ötlet! Ebben a zsibvásárban pénzt váltani! Azaz, hogy az még csak-csak, mert egymás között hamar lezsírozzák, de az Euróban történő kifizetés, a pénz átszámolása, az az igazi mutatvány!
Amikor a maga fizikai valóságában előkerül 3500 Euró?
Olyat még nem láttatok!
Legyek nem szállnak olyan gyorsan a döghúsra, mint ahogy bennünket körülkaptak a feketék, megérezvén a vér, azaz a pénz szagát. Aki élt és mozgott, az mind ott volt. Na, próbálj meg akkor 50-esekben, 20-asokban lévő több ezer Eurót megszámolni! Hát, még a megbízott sörcsapoló is otthagyta a nyitott sörcsapot, csak hogy láthassa a lóvét. Persze a vevő is volt olyan simlis, hogy három átszámolás után is hiányzott az összeg egy része. Ez náluk része az alkunak. Kíváncsiak, hogy a fehér ember bírja-e cérnával, vagy inkább helyben hagyja a kevesebbet, csak hogy szabaduljon. Itt én már a háttérbe vonultam, ez már Andrásék mérkőzése volt, de becsülettel bírták a nyomást, és kiszorongatták a vevőből a vételár utolsó centjét is.
Kész. Vége. Mehetünk haza.
A vevő még átvisz bennünket a túloldalra, a mi hotelünkhöz, és én csak azt furcsállom, hogy miért jön mellettünk kis motorokon 10-20 suhanc is az előbbi ramazuriból?
Csakmerthogy kezdődik a cirkusz egy újabb felvonása: Megérkezésünkkor a kalapos Csoki Dzsoki közli, hogy volt az autóban egy olajemelő is, ami hozzá tartozik az autóhoz, tehát az a vevőé, és ha az nincs meg, akkor az adásvétel semmis, fals, hamis. Hiába mutatom én az autó gyári emelőjét a Land Rover felirattal, az a másik olajemelő, az nekik bizony kell, mert az jár az autóhoz.
Itt már kezdek felpüffedni. Egész nap csak hideg, bubis vizet ittam, és nekem nem a fejem dagad meg az idegtől, hanem a gyomrom. Aztán, sok lúd disznót győz. András a hiénák elé dobja az olajemelő tetemet. Téma lezárva. A vevő az autóval, és a csürhe egy részével távozik. A maradék csürhéből meg újabb sas kap szárnyra, és kezdi: hogy ő hozta a vevőt, és országuk szokása szerint neki jár a „komisszeri” díj, azaz az autó vételárának 10 %-a. Hát még mit nem! Először látjuk kiemelkedni ezt a szárnyast, és már a vevő sincs itt, hogy az ő mondandóját alátámassza.
Kezdem neki szépen elmagyarázni, miközben dagadok az idegtől, hogy a vevőt senki nem hozta, aki itt „komiszkodott” , az én voltam a fordításommal, én ugyanekkor ingyen dolgoztam, és fel is út, meg le is út.
Nem érti.
Na, itt kicsit visszafogom magam a történet megírásával, mert mások megjelenítésében itt már szó van pofonokról, meg lökdösődésekről. Én ezt nem támasztom alá. Megfelelő nagyságrendű perpatvar volt, ékesszóló kifejezésekkel, és jókívánalmakkal, de tettlegesség nem volt.
De nézzük sorrendben: volt üvöltöző tömeg, mondva csinált rendőr, kényszerű visszavonulás, kőkemény alku, és végül saját zsebből kiguberáltam a semmirekellőnek 10-20 ezer CFA-t. Ez négy napi szállásköltségemmel volt egyenlő, de a hotelesem jó tanácsára, inkább fizettem, mert különben nem hogy négy nap, hanem egy perc nyugtom nem lett volna. Az esetet lezárom azzal, hogy a tanulásnak osztályai vannak, én felsőbb osztályba léptem.
A Dél-Afrikai Köztársaságban élt barátaimnál közszájon forog egy vicc:
Mi a különbség a turista és a rasszista között?
Két hét Dél-Afrikában.
Nos, Bamakóban gyorsabban pörögnek az események. Ez a téma TÉNYLEG ezzel lezárva, mert újabb feladatom van: ha lehet, segíteni a Mátéék Peugeot-jának eladásában. Még aznap késő délután nekiereszkedünk, és elautókázunk a másik kedvelt autó-eladó helyre a Grand Hotel parkolójába.
Itt is vannak magyarok gazdagon. Ki-ki csomagol és hazafelé tart, ki-ki a csodát és a vevőt várja. Én kezdés képpen beszélek egy libériás inassal, hogy bármi történjék itt, ő lesz a komisszer, akinek lejattolunk, ha sikerül az autót eladni. Másodsorban pedig az arra grasszáló, hotel igazgatóval kidobatom azt a kíbert, aki délután lehúzott. Döntetlenre javítom a vesztett meccset. Viszont a Mátéék autójával itt nem vagyunk szerencsések, nem esik be az a veréb, aki megvenné a 64 lóerőst.
Hazamegyünk, megvacsorázunk a szomszédos étteremben, és megy mindenki a maga kis kalyibájába küzdeni a szúnyogokkal. Másnap jönnek a kis autóért, nem túl nagy pénzért, de elviszik, mi pakolunk, a Robur esedékes gumiszerelése kész, ideje lesz nekivágni a hazafalé vezető pont ugyan olyan hosszú útnak. Mivel nem indulunk túlon túl korán, a belvárosnak nevezett piac gőzerővel működik, miközben Tibor tábornok lendületesen átvágtázik rajta. Tibort már hajtja a munkavágy, szeretné Jolánkát legalább tízszer nagyobb járműre cserélni.
Az első nap ennek ellenére csak a Mali határig jutunk, és a megszokott mezőn éjszakázunk. Mauritániában szinte a kertek alatt lopjuk át az autóinkat. Idomou Ordas jár mindenfelé, lehúzza a Roburt 50 Euróval, megüldözi az Uazt is ezügyben. Mi ugyan megállunk Ottóéknak segíteni a Robur váltóját szervizelni, de pont akkor és ott, nincs Idomou. Ottóék hol máshol lehetnének lepukkanva, mint a kedves, és színes, barátságos, rendezett, és tiszta fővárosban Nuki-csukiban. Idefelé úton két naptári napot élvezkedhettem itt, most megújrázzuk.
Valami hebehurgya még idefelé úton a betört Robur ablakra, egy közösségi fórumon reagálva, egy roncs Robur fényképet jelenített meg, írván, hogy az, még azóta is ebben a szörnyű városban korhadhat. Ottóéknak jelen esetben nagy szüksége lenne ezen roncsnak a váltójára. Nosza, rajta! Keressük meg!
A Robur váltója darabokban. Ezt ugyan nem mozdítja meg semmi, ezért Ottót a trabiba felvéve először is internetet keresni megyünk. Letöltjük a roncs-Robur képet, majd fehér embernek méltó horror áron ki is nyomtattatjuk. Csak azért, hogy majd tudjuk mutogatni: et a szörnyűséget nem látta-e valaki?
Az élelmes feketékről csak annyit, hogy 20 perc a neten annyiba került, mint otthon egy 5 órás bérlet, a nyomtatás meg, mint egy vacsora ára.
Kezünkben a fotóval átvágtázunk az idefelé úton megismert gumi szervizekhez, és érdeklődünk:
Nem tudja-e valaki, hogy ez hol van?
Kábé; tű a szénakazalban effektus.
De azért megtesszük a tőlünk telhetőt. Kapunk is valami halvány reménysugarat, hogyha estefelé a gumi szerviz, kókányoló műhely zárása után visszanézünk, az egyik szerelő megmutat nekünk egy telephelyet, ahol a Robur-roncsot sejti. Visszatérünk a többiekhez, akik egy teljesen más irányú megoldásba kezdtek a meghibásodott váltóval.
Szirmai úr vezénylete alatt szétszedték, megfejtették a hiba okát, és alternatív megoldást eszeltek ki orvoslására. A csüggedőket egy kis bizakodás önti nyakon, immáron két irányba is tapogatózhatunk. A trabantot Tiborra és Ottóra bízva -Szirmai úr biciklis felvezetése mellett- ők mennek a régi váltóval esztergályos, illetve hegesztő műhelybe, miközben én Magyar Zolival visszataxizom a megbeszélt randevúra a gumishoz. Bennünket áttesznek ismét, mint lovat a falon, a gumiszerelő meg sem jelenik a találkozón. Így sosem tudjuk meg, hogy létezik-e Nuki-csukiban másik Robur is az Ottóékén kívül. Ám, de a mentőcsapat másik fele sikerrel jár, a hibás fogaskerék kiiktatva, a váltóház behegesztve, bősz összerakás és szerelés folyik a Robur alatt. Megtalálnak bennünket Annáék is az Uazzal, arra már nem emlékszem, Idomou megtalálja-e őket, de hogy keresi az bizonyos! A Robur egy próbakör erejéig elkészül, mi nomád szekérvárat imitálva alszunk Nuki-csuki repülőtere mellett, majd reggel rekordsebességgel - még, mielőtt Idomou lerúgná magáról otthon a takarót -, kilövünk. Irány a határ!
A senki földjét továbbra sem lakták még be, a roncsok és az aknák is megvannak. Szuvenírt nem gyűjtünk, nem kell autentikus mauritán rendszám, nem kell semmi, Idomout halljuk a nyomunkban ügetni; az 50 Eurósáért kaffog, úgyhogy húzunk innen.
A Nyugat-Szaharában, - ami a gyengébbek, vagy az idegesebbek kedvéért ma Marokkó – a Port Rico hangzatos nevű kikötőben éjszakázunk, és reggel távozunk a megszokott kutyafalkától kísérve. Kicsit belehúzunk a hazafelé vezető útba, kollégám feszült a munkakedvtől, a szipogásomtól, mindentől. Szóval a tolerancia bugyrát rendesen kimerítettük az elmúlt hetek során.
Egy érdekes dologról azért még beszámolok a Sahel-övezetből. Nevezetesen a teveburger megkóstolásáról Boujdur-ban. Idefelé is kerestük az itiner által vázolt élelmiszeripari terméket, de nem voltunk elég ügyesek. Most más megközelítéssel állok neki. Először is a marokkói királytól kapott SIM kártya és a hozzátartozó internet lehetőség az, ami piszkálja a fantáziámat, ezért egy számomra szimpatikus rádiótelefon szaküzletbe beóvatoskodok, és konfiguráltatom a telómat. A srác nem kér érte pénzt, ezért viszek neki apró ajándékokat a trabiból. Szóba elegyedünk, viccesen ecseteli, hogy ő félig már civilizált, Bordeax-ban tanult és dolgozott egy ideig, de aztán hazaköltözött, mert itt egész egyszerűen jobban él, és jobban érzi magát.
Meg itt teveburger is van! – vágom rá kapásból
Néz is rám bambán, hogy hogyan került a csizma az asztalra? Mit akarok én tevéskedni?
Elmagyarázom neki a problémámat, hogy hülye turista módjára szeretnék egy teveburgert enni, csak azért, hogy elmondhassam.
Jobbat ajánl: A teveburger nagyon turistás, ráadásul a darált húsban lehet, hogy nincs is tevehús. Menjünk el egy húskimérésbe, nevezetesen egy teve mészárszékbe, ahol cégérként lóg kiakasztva a levágott állat feje. Vegyünk ott húst, és AZT süttessem meg, ha tevét akarunk enni.
Hát jó. De leszünk rá öten, mert a hazafelé út során összefutottunk Gergelyékkel, akik egy japán kamikazet, zöld suzukit kínoznak.
*Mohammedet, a telefonboltost beültetem az anyósba, mondja, merre menjünk. Kicsit össze kellett volna szoknunk, mert az első balos irányítást gyorsan jobbra módosította, én meg a mellettem szabályosan kikerülést végző motorost hajszál híján lekaszáltam.
Megmenekült. Sebaj. Legközelebb.
Mohammed az anyósba süllyedve suttogja:
Jobb ez így, hogy megmenekült, mert ez, a helyi maffia főnök fia volt!
Ha nem ússza meg, nekünk se lett volna legközelebb. No stressz!
Megyünk a húsoshoz óvatosan. Veszünk 5 nagy szelet steak-et, és a piacon keresünk egy helyet, ahol elkészítik nekünk. Összetrombitálom a többieket is egy speciális vállalkozás mögötti kávézóban, hogy itt fogunk enni. A spec vállalkozónak semmije nincs, csak egy grillező asztala faszénnel betüzesítve. Amit el akarunk vele készíttetni, mindent venni kell, ezért a hús mellé veszek még a piacon hagymát, paprikát, paradicsomot, s egyéb sütnivalókat. Amíg a grill elkészül, a kávézóban kényelmesen elhelyezkedünk, s megterítenek nekünk. A grillezés díjában benne a teríték is, és csak annyi a feltétel, hogy az italt a kávézóban rendeljük meg. Szerintem korrekt. Az utánajárást nem számolva a turistáknak fenntartott éttermek árának töredékét fizetjük, a kaja pedig ízletes, és utolsó falatig eredeti.
Marokkóban még két nap, két éjszakát töltünk kempingekben, s végre hajóra szállunk Európa irányába. Afrikai összegzésként meg kell jegyeznem, hogy észak felé haladván látványosan jelentkeznek a civilzáció jelei: sebességmérések, a járművek állapota, sőt még a közlekedési káosz is egyre átláthatóbb. Az, ami érkezésünkkor, három héttel ezelőtt a világvége volt, az most a kultúra küszöbének tűnik Marokkóban.
Természetesen a jegynepperek még utoljára megfejnek bennünket az algeciras-i komp jegyének megváltásakor, de sötétedésre hajóra kerülünk mi is, Jolánka is, és néhány óra múlva Spanyolországban kikötünk. Az Ibériai-félsziget egyetlen jelentős momentuma, a Jolánka újabb bicegősödése, jobb hátsó kerékcsapágyat cserélek alatta, és száguldunk is tovább. Megkezdődtek az unalmasnak nevezhető autópályák, melyeken egyetlen jelentős feladatunk a fizetős szakaszok kerülése. A saját kategóriánkban, azaz a hazatérő kelet-európai szekcióhoz képest vezető helyzetben vagyunk, a Robur és az Uaz még a Mountserat hegyével küzd, mikor mi már stoppgombot nyomhatunk a dél-franciaországbeli Aix-en-Provence előtt egy autópályaparkolóban. Tibor itt kamionra cseréli a trabantvezetői pozícióját, és hazavágtat végre munkába állni és magához ragadni a Scania kormányát. Én ejtőzöm egyet az itt élő barátaimnál, és közben tartom a kapcsolatot a közelítő keleti testvérekkel.
A Budapest-Bamakó hivatalos fotósának titulált Karda Zoltán úr is feltűnik a színen, szagot fogott, hogy a keleti blokk támadást fog intézni Monaco-ban , a Casino parkolója előtti fotózkodásért, s úgy dönt, beszáll a küzdelembe. A több, mint egy napos előnyömet arra használom ki, hogy egy épp Montpellier-ben lakó hölgy ismerősömmel kimenjek az érkező Robur elé, a poén kedvéért kint is alszunk a parkolóban. Mónikát felköltöztetem a tetősátorba, olyanban még úgy sem éjszakázott, és várjuk Ottóék befutását. Ottó, ahogy vártam, a maga vehemenciájával és hangorkánjával rögtön a trbant ráncigálásába kezd ébresztőnek, majd kishíján leül, mikor Tibor hangja helyett a tetősátorból egy női orgánum küldi el a búsba. Na jó. Csak nagyítok. Bár én próbáltam Ottót csitítni, hogy talán nem kellene az alvó oroszlánt felébreszteni. Ottóék ijedtükben el is szaladnak, de beharangozzák, hogy az Uaz kb. 10 órás lemaradással, de jön mögöttük. Azaz annyi teendő marad, hogy Karda Zoltánt Aix-en-Provance-ban felvegyem, az Uazt bevárjam, és Ottóékkal estefelé Cannes előtt, a vöröslő sziklákkal borított tengerparton találkozzak.
Mindez majdnem így is történik: Karda megvan, az Uaz befut. Megyünk egy tisztelet –és bemutató kör kedvenc városom Aix belvárosában, és nekifutunk a tengerpartot megközelíteni. Itt az Uaz olyan mágikus tevékenységet visz véghez, amit tér –és időugrásnak is nevezhetek, mert nincs annyi idő, ami alatt megfejthetem, hogyan küzdött le egy bizonyos teret. A szitu a következő: a pályán fizetős és ingyenes szakaszok követik egymást. A megbeszélt Saint Raphael fizetőnél én kisorolok a városi kijárathoz, az Uaz viszont, tisztán látom, hogy belül halad, s így a zárt pályán belül fog ragadni.
Cumi.
Mire elevickélnek a következő kijáratig, ott megfordulnak, visszadöngetnek, és újra itt vannak, addig nekünk lenő a körmünk a kormánykeréken kopogástól.
S, mit ad az ég! Az Uaz 5 perc múlva a hátam mögött dorombol. Feri még csak különösebben meg sem magyarázza: Hát voltak ott mindenféle elválasztó kőtömbök, de mi az egy igazi Ludmillának?!
Ennyit az ő részéről.
Én viszont azóta is számtalanszor jártam már arra, és semmi lehetőséget nem találtam a kimenekülésre arról a pályáról.
Épületbontás? Magassági kormány? Ők megoldották.
Az egyik olcsó-diszkont-lim-lom boltban bevásárolunk, elvágtázunk a megbeszélt parkolóig, ahol természetesen a Robur nem várt bennünket. Aggodalomra ok nincs, érkezik az sms, hogy mea culpa íg, meg mea culpa úgy, de ők nem álltak meg, hanem tovább vágtáztak. Na tessék, jó tett cserébe…..szavahihetőség nulla. Mi mindenesetre ól elvagyunk. Főleg látványosságként szerepelünk a helyiek látómezejében. A naplemente szép, a koszt, amit Zoltán összedob, első osztályú, úgyhogy alhat a vendégházban fenn, és reggel becsattogunk Monaco-ba néhány Ferrari-t és Bugatti-t pukkasztani.
Azt nem is kell előre jeleznem, hogy egyetlen hatósági személy, egyetlen rendőr visszaveri lendületes támadásunkat a Casino parkolója ellen. Mindegy. a Fotók elkészülnek, és ha a Casino elé nem is jutunk lőtávolságba, lemehetünk randalírozni a Forma-1-es pálya s-kanyarjaiba.
Kiélvezkedjük a helyzetünket oda-vissza többször is, majd Menton irányába angolosan távozunk.
Egyetlen éjszakát töltünk még közösen egy olasz autogrill parkolójában, ahol aztán a poliziát lelkes fogaskerék kattogásra kényszerítjük autóink életkorát, életképességét tekintve.
Kézszorítások és integetések közepette Annáék Ausztria és Bécs városa felé, míg mi a szlovén pályán Budapest felé indulunk, és érkezünk meg a késő esti órákban.
16 ezer km-t gurultunk.
Töménytelen mennyiségű benzint égettünk el.
A hatból négy gumit a végletekig leharcoltunk.
A váltónk cserés lett, hűtőnk lyukas, három kerékagycsapágy szettet kellett cserélnünk, az autó lengéscsillapítóit és kormányösszekötőit, egy generátort. Azaz…….
De hazahoztuk a trabantot, és vele egy különdíjat, valamint nagyon sok élményt, amiről még lehetne hosszan mesélni…….